2013. május 30., csütörtök

mérföldkő I.

Na, kérem szépen.

1 kilométer egyben, egy szuszra, abszolválva. (ez a legnagyobb betűtípus itt)

Mondjuk, most fáj a fenekem, a derekam, a karom és biztosan fáj a kisujjam is, meg a fülem is, de ez nagyon jóleső érzés, ma többször nyújtózkodom, mint máskor, ennyi.
Mutatok két képet, csak a tanulság kedvéért. Ez tehát a 6. hetem, hogy felálltam a fotelből dolgozóasztal mellől. Úgy kezdtem, hoyg 75 méter egyben, ugye. Akkor még nem készítettem endomondo-s cuccot, most utólag megcsináltam, de alig bírtam belőni ezt a távot, viszont akartam, hoyg érződjön a dolog súlya, nagyjából látható a két térképen, hogy honnan és hová, szerintem érzékelhető a növekedés.


Nem mondom, a tempóm továbbra is tragikus, s bár zavar, de most nem érdekel, hadd élvezzem már ki az örömem, majd lesz valami tempó is, most egyelőre csak táv van. Hehehe. Fogok én még nyafogni, nem kell félni.
Viszont 1 kilométer, és azért ne felejtkezzünk el arról a + 20 méterről sem, szívem szerint a centiket is mérném. Úgy történt egyébként, hogy mivel a férjem szobráig már vagy háromszor elfutottam (810 méter), gondoltam, hoyg ne már, hoyg nem tudok továbbfutni, ne már, és az van, hogy ez a nyamvadt terep nagyon megvisel engem, mert vagy felfelé, vagy lefelé, és csak nagyon ritkán vízszintesen, de éppen van az a 30 méter, amikor a szoborig (a térképen egy éles sarokban van) aszfalt van és lefelémenet (visszafelé meg majd...felfelé), és akkor bekanyarodtam és mentem tovább. Ott megint nem sík és megint nem aszfalt, hanem valami földútnak álcázott római kori maradványút lehet, köves, nagyon szar futni rajta, de én (a hős), csak mentem tovább, mígnem egyszer csak megálltam. Nem én, a lábam.
Én úgy lihegtem, mintha a többiekkel most az UB-t teljesíteném, de azért meg lehet nyugodni, hoyg az első mozdulattal a telefonhoz nyúltam, hoyg megállítsam az endomondo-t. Akkor láttam, hogy 1,02 km, vagy ahogy Zsolt mondta nekem, 1020 méter, mennyivel jobban hangzik, hát na.

Mondjuk, egy bajom volt, hoyg innen haza kellett valahogy térnem és ami idejövet lefelé volt, az a fizika törvényei alapján várhatóan felfelé lesz, és innen sokkal nehezebb az út, mert míg a lovakig eljutok, lesz vagy 200méter emelkedő, én meg azt nagyon rühellem, nem elég, hogy azt kell nézzem, hogy ne lépjek egy mélyedésbe (terepfutás, love), de még a kezemmel a tüdőm is kapjam el, mielőtt kicsúszik, nem vagyok én superhero. Csak sima.

Visszafutottam (sőt, ráraktam még 20 métert, tehát másodjára 1040 méter), hegynek fel nekem semmi,  aha, csak Rejtő hangos könyvének 4.fejezetét majd még egyszer meg kell hallgassam, mert vannak üres foltok, se kép, se hang. Meg kellett egyszer állnom, majdnem az emelkedő tetején, muszáj volt, de továbbmentem és utána már egyszer sem.

Hát mit mondjak. Rogyadoztak a kis pufi térdeim, a tüdőm szakadozott, a karom felemelni is alig, a szívem a torkomban, de egyébként is, mintha a szerveim elcsúsztak volna valahová, az agyam sem volt teljesen magánál, de azért én így is éreztem, hogy na. Sőt: na!Azt a leborultszivarvégit.

Ezek után lemásztam a dombomról a hídig (nem mértem az időt, szerencsére), és még mindig nem állhatott helyre az  összeköttetés az agyam és egyéb szerveim / testrészeim között, mert kétszer csináltam végig a nyújtást, magamtól, örömmel, jólesően.

Majd hazabattyogtam büdösen, boldogan és valahogy belemásztam a fürdőkádba.

2013. május 29., szerda

mi félszavakból is

Erőm végső tartalékával még idekaparom, hoyg holnap 48-as betűtípus jön.



célod?

Van.

Szóval, van nekem ez a szuper Györgyim, akit én már régebb óta ismerek, mert együtt diplomáztunk kétszer is, és csináltam vele egyszer egy interjút, Ennek következményeként vettem meg a futócipőmet, veszélyes a csaj, na. A lényeg az, csak messziről kezdem szokásom szerint, hogy Györgyit olvasgattam tegnap munka közben és bár most nem találom pont azt a bejegyzését, de írta valahol, hogy meg kell határozni a futásban is a célokat és akkor ezen én (szintén munka közben) gondolkoztam. Hosszan.

(Közben megtaláltam, itt írja.)

Most őszintén, milyen futós céljai lehetnek egy túlsúlyos nőnek? Mert futással kapcsolatos cél, az nyilván van, fogyni szeretnék, nem keveset. Szeretném, ha formálódnék, meg azt is szeretném, ha jobb lenne az edzettségem (egyáltalán: ha lenne), ha fittebb lennék, ha nem lihegnék lépcsőkön. Ha nem verne a szívem veszettül 5 méter után. De ez mind járulékos, mind a futás következménye lesz (legyünk optimisták), hogy magával a futással kapcsolatban mit szeretnék elérni? Húh.

Én nem tudok maratonra gondolni, tudom, hoyg sokakat doppingol, de engem biztosan nem, kiver a víz, ha ilyen távokat hallok, nekem ennél sokkal közelebbi cél kell, sokkal reálisabb, mert ismerem magam, hogy képes vagyok feladni az elérhetetlen messzeségből rám (gúnyosan) kacsintgató célokat. Amikor az endomondo-t próbálgattam, erőszakoskodott velem, hogy de, igenis, mondjak célt, mert az kell. Én akkor beírtam az 5 km-t, hogy milyen jó lenne, ha 1 év múlva tudnék 5 km-t futni. Mármint egyben, egy szuszra. Endomondo meg, a nevéhez híven, boldog volt.

Valahogy úgy szeretném meghatározni a célt, hogy egyrészt elérhető legyen, kitartó munkával, de mégiscsak, másrészt ne legyen túl könnyen elérhető, kelljen nekem energiát belefeccölnöm, ugye. Ezt most akkor hogyan is?

Végül arra jutottam, hoyg vegyük alapul azt, ami most van, most pedig az van, hoyg egyben még nem futom le azt a nyamvadt 1 km-t (mánia, tudom), tehát ha ebből indulok ki, akkor azt mondom, hoyg nyár végére szeretnék 3 km-t lefutni egyben. Vagy ez sok? Mert kevésnek biztosan nem az.Én ezzel biztosan jól elleszek egy darabig.
Ha viszont ennél konkrétabb kell, akkor meg azt mondom, hogy :

1. rövidtávú cél (2-3 hónap):
- hetente három futás
- hetente egy nem futás, hanem valami más (úszás, torna, izé)
- augusztus végére szeretnék egyben lefutni 3 km-t (sík terepen, ezt azonnal hozzáteszem)
- nyár végére szeretnék 10 kilótól megszabadulni (jut is, marad is)

2. középtávú cél:
- idén szeretném körbefutni a szigetet (nem a hajógyárit, muhaha)
- szeretnék a mostani tempómon javítani, legyen olyan 7 perc / km (képes voltam ezt írni??)

3. hosszútávú cél:
- sajnos, nem látok tovább, a szigetnél megállt az élet, a szigetfutásnál és a tempójavításnál képtelen vagyok továbblátni

Ígérem, hogy nyár végén újrapozicionálom magam, mint egy jobbfajta GPS, azonnal fogok új utat mutatni, ha esetleg alulértékeltem volna magam. Tartok tőle, hoyg nem lesz rá szükség, szóval,megyek is este kocorászni.



2013. május 28., kedd

18 +

Volt egyszer egy nagyon kedves barátnőm, aki elmesélte nekem, hogy náluk van olyan, hogy nincs kedve a szex-hez és akkor megbeszélik, hoyg oké, ez most a  férje kedvéért lesz. Én ezt sosem értettem, csak nem mertem megkérdezni, mert hát rendben, éjszaka van, fáradt, a gyerek egész nap bőgött, a főnök egész nap ordítozott, ő egész nap robotolt, vagy akármi, különben is álmos és csak aludni szeretne, jó, van ilyen. Na de menetközben? Menetközben sem változik a hozzáállása? Nem jön meg a kedve?  Teljesen össze voltam zavarodva. Máig.

Tegnap ugyanis megértettem ezt, nem teljesen, de a futással kapcsolatban igen. Én, kérem, egész nap dolgoztam, idegeskedtem és végig fel-felbukkant bennem a gondolat, hogy basszus, nekem este még futnom is kell. A ménkűbe. Már szuperül elegem volt a napból és tényleg csak arra vágytam, hogy idejekorán, de ágyba bújhassak, ki a  fenének van még kedve róni a métereket. Persze, erőt vettem magamon, és elmentem (mert a kötelesség, az kötelesség), előtte megint csak valami alibi bemelegítés történt (mondom, hoyg nem volt kedvem), de majd menetközben, gondoltam, menetközben majd megjön a kedvem.. És jelentem: nem. 

Végigmentem a múltkori távon, 2 x 810, meg 1 x 350, ráadásul a második 810-et is egyben lefutottam, nem álltam meg, de nem jött az a rohadt endorfin, pedig vártam, hoyg majd most, majd a Kis Tócsa után, meg a Nagy Tócsa után, de nem jött. És akkor megadtam magam, jó, megteszem, amit követel a testem, lefutom ezt a nyamvadt távot és felejtsen el mindenki. Emlékezzünk szomorúan Marcsira.

És akkor még az is volt, hogy rávarázsoltam a telefonomra az endomondo-t (van véleményem, fogok majd írni róla), és olyan számokat írt ki, hogy majdnem eldobtam a telefonom, kapaszkodjatok, a 830 méteres kocorászással mennyi kalóriát égettem el? 15 -öt. Egy túró rudi 1 / 5 - ét. Mondja meg valaki, miért ne töröljem le a telefonomról. És akkor arról, hogy azt írta ki, hogy 10 perc / km-es tempóval (nem túlzás ezt a szót használni?) futok, már ne is szóljak.

Ezek után nem kell csodálkozni ezen:




2013. május 27., hétfő

idődimenzió

Szóval, érkezett itt egy komoly kérdés, hogy mennyi időt vesz igénybe a futás(om).

Mielőtt válaszolok, a következőre hívom fel a figyelmet:  én nem vagyok szakember, kicsit sem értek semmihez a témával kapcsolatban, tehát bárki kérdezhet bármit, mindenre válaszolok, de teljesen szubjektív lesz a válasz. Oké, ez a válasz nem igényel szakértelmet, ezt csak azért mondom, mert érkezett más kérdés is, melynek megválaszolása feldolgozás alatt van.

Szóval (messziről kezdem): én este futok. Ennek több oka is van, az egyik az, hogy mivel itthon dolgozom, én osztom be a saját időm, és ez kívülről biztosan tök szupernek tűnik, de az jelenti, hoyg folyamatosan dolgozom. Reggel 7-kor én már igen, s tudom, hoyg vannak elszántak (ilyenkor illik a kommentelő személyeket megnevezni? jó lenne, mert számomra abszolút hősök), akik képesek 5-kor felkelni, hogy futhassanak / edzőterembe menjenek, de valljuk be, az nem én vagyok. Reggel 5-kor én még az igazak álmát és iszonyat morcos lennék, ha felkeltene az óracsörgés, mert hogy magamtól nem ébrednék, az biztos. 
A másik ok, hogy egyszer futottam reggel, emlékezhettek rá, egy tejeskávét ittam, ami még a munkához is kevés, nemhogy kis testem mozgatásához, felébredtem, megkaptam a kávém és elindultam, én marha. Bemelegítés semmi, csak úgy bele, a vakvilágba. Annyira szenvedtem, hoyg elmondani nem tudom, semmi sem volt jó, az izmaim még magukhoz sem tértek, az agyam is még aludt, a nap sütött, és ezek után kellett elkezdenem dolgozni, felejtős.

Így aztán este kocorászom (ikes ige, ne felejtem el).

Este mg úgy van, hoyg ha tudom, hoyg ma futós nap van, akkor úgy tervezem a munkát, a mindent, hoyg beleférjen. Általában este fél 8-kor indulok el (fél 7-tőlmár nézem az órát), de igazából, hogy ajtótól ajtóig mennyi időbe telik, azt nem nagyon tudom megmondani, talán olyan 1 és egy 1/4 óra (vagy másfél?). Eleinte a rengeteg ismétléssel (visszasétával)  ment el az idő,  most azzal, hoyg messzebb futok már és onnan valahogy vissza is kell vergődnöm, a kettő között  meg veszettül és sokat lihegek / pihenek. És hát a tempóm sem a legjobb,  mondjuk ki. Ráadásul még a mezőmhöz is el kell jutni. A múlt héten egyszer, amikor sötétben kívántam futni, akkor negyed 10-kor indultam, viszont a ház elől és ide is érkeztem vissza, de az a 2 km nekem elég sok időbe telt. Az biztos, hogy azért is jó (nekem) este futni, mert ha végzek a penzummal, akkor lezuhanyzom, a férjem főz egy kakaót (nem cukros),  azt megiszom és utána én már legfeljebb az atomfizikáról vagyok hajlandó bezsélgetni, nem csinálok már semmi komolyat, ezt meg úgy, hogy a nap java előttem van, én nem tudom megtenni.Várom azt az időszakot, amikor nem elfáradok, hanem felpezsdülök a  futástól, csak eljön,  nem?*

Nekem egyébként halálom az a mondás, hoyg arra van időd, amire akarod, hoyg legyen - utálom, rühellem, mert mint minden közhely, nem mond semmit, miközben halálosan nagy bölcsességet tulajdonítanak neki, világbékét elhozó igazságot, hagyjuk már ezt. Inkább azt mondom, hogy igen, én döntöm el a fontossági sorrendet, de néha az élet mint rendezőelv szereti átírni ezt, most pl. két hét múlva wamp és megint rádöbbentem, hoyg iszonyúan el vagyok maradva és rengeteget kell dolgoznom és persze, ha fontos a futás, a mozgás, akkor mégis csak kerítek rá időt, de előfordulhat, hogy nem lesz annyiszor jelen a hetemben, mint az elmúltban, mert egyszerűen nem fog beleférni. Mert sok múlik egy - egy wampon, azért.


A kérdésre válaszolva összefoglalom a mondandóm: nem tudom, mennyi időbe telik. Csak ezt ilyen hosszan írtam le.

(majd ma lemérem, oké?)

Na, szimplán arról lehet szó, hogy egyszerűen elkezdek kocorászni és eszem vesztem a boldogságtól, megszűnik világ, a világban működő gonoszság, a gondok és bajok, eggyé válok az univerzummal és az időtől mint létmeghatározó tényezőtől megszabadulok. Már csak azt várom, hoyg a testemtől mint materialista, ily módon magának elég sokat követelő ténytől is részben meg tudjak szabadulni. Magyarul: fogyjak.


*
Most végiggondoltam és nem is teljesen igaz, amit írok, mert bár elfáradok, de az csak egyszer volt, hogy annyira, hogy a férjem vetkőztetett le, a többi esetben egyedül, ügyesen, én magam, és igenis van felpezsdülés, de ez inkább szellemi, a testemben (ebben a kis puha testben) azt érzem, hoyg jólesően elfáradtam. Hogy van izomláz, de az a jóféle, nem az, hoyg meg akarok halni egy mozdulatnál, hanem, hoyg mennyire jólesik kinyújtóztatni a lábam.


2013. május 26., vasárnap

Jenő, te zseni vagy

Tegnap pont úgy volt, hogy akkorra értem haza, amikor előző nap elindultam. Minden más volt, először is tehát hamarabb indultam, ráadásul földúton, a szokott terepen, és nem madrigál szólt a fülembe, hanem Rejtő egyik hangoskönyve. 

Ez utóbbinak tudom be, mert egyelőre elképzelni sem tudom, hoyg magamnak, hogy elfutottam a férjem szobráig egyben. Basszus, ez 810 méter. 810. Elfutottam... elkocogtam. Elkocorásztam.*

Elfutottam oda, majd visszagyalogoltam az origóhoz, szóval, nem sétáltam, hanem gyors-gyalogoltam (nekem ez már az, éreztem a fenekemben a fájdalmat), hogy aztán újra lefussam. A második 810 közben egyszer (!) megálltam, mert Jenő könyvének első fejezetével végzett a felolvasó és léptetnem kellett, de azért hát na, eléggé kivoltam, jó kifogás volt. Viszont utána már egyszer sem álltam meg menetközben, sőt,  visszafelé a (majdnem) fele távot megint lefutottam, s mivel ez pedig 380 méter, kereken 2 km volt az összetap.
És ennek meglehetősen örülök, hogy úgy mondjam.

Az pedig,  hogy Rejtő volt a fülemben, jobb választásnak bizonyult, mint a madrigálosok, egy baj volt vele, hogy kicsit halk a max. hangerő, ezt onnan vettem észre, hogy a második 810-es etapnál erős lihegésre lettem figyelmes, képes voltam túlzihálni a felolvasót, a bedugott fülemet, mindent. Végülis ez is eredmény. Én már túllihegtem Rejtőt is.






Egyébként meg az van, hogy fogok írni egy csomó mindenről, ami nem futás, legalábbis nem közvetlenül, tehát olyanokról, hogy férj, motiváció II., fogyás (holnap pl. mázsálás), meg táplálkozás, mások inspirálása, én inspirálásom, példa, bemelegítés, meg nyújtás, verseny, meg ilyen izékről, járulékos dolgokról. Annyi minden van bennem. Annyi kiló van rajtam.


* nyelvújítás, tetszetős, benne van egy kis malacka érzés, de ennél jóval több: benne van a  tempó (úgyismint antitempó), a futó körvonala és benne van az életérzés is.


2013. május 25., szombat

teliholdnál sem jobb

20: 52 - most már felveszem a rucimat
20: 55- a kertben bemelegítek, a kutya a hátamon, azt hiszi, játszunk
21: 05- a Hold is fent van, király
21: 10-  nem érdekel, muszáj elindulnom, mindjárt hajnalodik

Szóval, két újítás is van, sőt, három is. Először is, hogy aszfalton futottam, vagyis a faluban. Ehhez meg kellett várnom, míg relatíve beesteledik (második), nem fogom a kövér kis testemet a nyilvánosság elé tárni. Ahhoz, hogy az első falun belüli futásom estéjén díszkivilágítás  telihold van, nem szeretnék fűzni semmit. Mondjuk, a fejlámpa nem kellett.
Az aszfalt és a földút között nálam az aszfalt győz, tejóég, mennyivel egyszerűbb itt futni, nincsenek göröngyök, sokkal -  sokkal egyszerűbb.

A harmadik, hogy bedugtam a telefonom zsinórját a fülembe, bekapcsoltam a rádiót és így futottam, ez tényleg jó, biztosan segít is, de talán legközelebb valami zenét prezentáltatok magamnak, mert éppen egy madrigálkórus tagjaival készült interjú és hát ez nem kimondottan az az ütemes zene., viszont mégis elvonta a figyelmem,  kevesebbet nyöszörögtem. De lehet, hoyg csak nem hallottam.

Egyébként meg nem volt rossz, 500 méter volt a kitűzött táv, hogy ezt majd négyszer. Az elsőt lazán, megfigyeltem, hogy az eleje lassan már szinte jólesik, ezt kellett megérnem, hoyg ilyet írok.A második 500 ennek ellentéte, állandóan fájt a  vádlim, ezt már nagyon unom, hogy van ez a szép, fejlett, erősödött tüdőm, ami már bírná, és akkor a szép, erős, vastag lábam meg nem.  
Biztosan azért, mert ebben a faluban nincs sík terep, mi fentről nézve sík (endomondo), az lentről kiemelt kategóriás hegy.




De azért az van, hogy a harmadikat is (lejtősebb), de ez semmi, hanem a negyedik (emelkedősebb) etapot is lefutottam egyben, pedig eddigre én már élőhalott szoktam lenni, feleződöm rendesen. Mondjuk, úgy vánszorogtam, én nem is tudom, egy 5 éves gyerek végigcsacsogva elhúzott volna mellettem.

Szóval, hoyg 2000 méter. Na.

Viszont a holdnak, meg az utcai kivilágításnak hála láttam az árnyékom. Rettenetes.  Egy kerek gombóc húzza-vonja magát az úton. Na, ezért nem akarok én nyílt színen futni, még nekem is sokkoló élmény volt.

(viszont ma is mennem kell, mert holnap eső lesz)


2013. május 24., péntek

Godot-ra várva

Hogy ne kelljen göröngyös, noch dazu emelkedővel tarkított terepen futnom, én, a lángész, kitaláltam, hogy oké, akkor aszfalton, de majd csak este.  Hogy majd a háztól indulva és merre és meddig és hányszor, de kizárólag sötétben, mert az nem létezik, hogy én nyílt színen, házak között.
Sejtettem, hogy 8 előtt nem lesz itt sötét, de már fél 9 is lemúlt, itt ülök a harci szerelésemben, szemben az ablakkal és nézem az eget.
Pedig már a fejlámpa is a fejemen.

kétkedőknek

Amikor Márait kicsapták a gimnáziumból, állítólag búcsúzóul még odaordította a megfelelő személynek, hogy leszek én még érettségi tétel!

Ezt akkor most szeretném küldeni szeretettel azoknak, akik véletlenül sem kommentálják az elhatározásom, csak végigmérik tekintetükkel a testem. Ami nem kis feladat, érzem én is a súlyát, a feladat súlyát is, meg a testem súlyát is. Majd nézzenek végig fél év múlva. Mikor elfutok mellettük és odabiccentek.



(kiegészítés a motivációs levélhez)

2013. május 23., csütörtök

egyébként meg ezért

Hogy ne csak mindig szenvedésről, lihegésről, zihálásról, fájó testrészekről és méterekről legyen szó.

Hanem a motivációról is.

Adott tehát egy nő, aki elérte a 40-et ( pár éve), de még túlsúlyos is. Soha nem tudott futni, de nem úgy nem tudott, hogy nem tudott kilométereket futni, hanem úgy, hogy tényleg nem tudott. Szúrt az oldala pillanatokon belül, fájt a lába, nem kapott levegőt, s bár volt, amit tudott sport témakörben csinálni, a futás nem tartozott ezek közé.
Mindehhez sokat dolgozik, rengeteget ül és elég ideges alkat is. Szerencsére azért tud nevetni magán (hogy mondjak valami jót is róla)-

Sokan kérdezik, hogy miért futok, miért nem gyalogolok, nordic walking-ozok, vagy akármi mást, mindenki a saját maga által preferált mozgásfajtát kéri számon rajtam, nincs ezzel baj, értem én. Rendes, adekvát választ azonban nem tudok adni rá. Nem tudom. Csak. Valami olyasmi lehet bennem, hogy mivel soha nem tudtam futni, mivel 40 fölött vagyok, talán éppen ideje feszegetni a határaimat. Éppen ideje, hogy amire azt mondom, áh, ez nekem nem megy, azt elsöpörjem. Hogy kilépjek a komfortzónámból. Hogy valami újba kezdjek. Hogy lelkes legyek. Hogy ne féljek a félnivalótól. Hogy legyek merész. 
(és nyilván, hogy lefogyjak. hogy tegyek az egészségemért)

A kezdeti nehézségek után (75 méter, ne feledjük, igaz, hogy ugyan hétszer lefutva, de kínok között) jöttek újabbak, minden egyes táv előtt azt gondolom, hogy na, ezt már biztosan nem tudom megcsinálni. Lehet, hogy már 350 méter, oké, azt még bírtam, de a 400-at majd biztosan nem. Ha a 400 igen, akkor az 500 már tuti nem. Tegnap is ezt éreztem, hoyg oké, fejlődöm (a fotelből felállástól,  ne felejtsük el!), de soha nem jön el az,  hoyg 1 km-t egyben lefutok. Szóval, a futás valami folyamatos kihívás is a számomra, ami izgalomban tart, mondom ezt annak ellenére, hogy a fene essen bele, tényleg szoktam szenvedni. Továbbra is úgy vagyok, hogy azt szeretem, amikor túl vagyok rajta, amikor megcsináltam, s bár néha (pl. tegnap a szoborig futásig) megtörténik velem, hogy JÓ, azért ez ritka vendég. És elég kevés ideig is marad.

Én azt nagyon jól értem, hoyg vigyázni kell a térdemre, hogy nem célszerű kövéren pufin erőltetni a dolgot, ízületek és szalagok, meg terhelés és kímélet, igen, de én tényleg vigyázok. Ezen nem múlhat. Amikor az első futás után fájni kezdett a bal térdem, többen azt mondták, hogy na, itt az intő jel,  ugye, ugye, tessék gyalogolni. Én meg iszonyúan el voltam kenődve, mert azt éreztem, ha most abbahagyom, megint a könnyebb utat választom, megint győz a realitás, én pedig megint hagyom, hogy győzzön, a harc előtt bedobom a törölközőt. Aztán megmakacsoltam magam (csak így tudom elképzelni) és kiokosodtam, hogy basszus, hát tényleg be kell melegíteni, meg nyújtani kell, tetszik vagy nem tetszik, ez is hozzátartozik. Akarsz futni? Akkor meg.... és mióta csinálom (na jó, ebben is van még mit fejlődnöm, de tegnap nagyon helyre tettek a DK-k), nem fáj. Ebből azt szűröm le, hogy hány olyan dolog lehet(ett) az életemben, amit az első fájdalomra feladtam, elvégre nem kínozhatom magam. És azt hiszem, ezt nem akarom továbbcsinálni.

Igen, .van olyan eset, amikor jobb a gyaloglás és jobb a nordic walking és  olyan is van, hogy intő jel lehet egy térdfájás, meg azt is aláírom, hogy pulzuskontroll, ízületkímélés, mindent aláírok, én csak azt szeretném, ha valaki azt mondaná, hogy igen, lehet, hoyg ez meg a te utad. Lehet, hoyg neked meg futnod kell. Vigyázz magadra, de fuss (Forest).
Ahogy a férjem teszi.

Nyilván jón zagyva lett a motivációs levelem (sietnem kell), viszont ez  bennem motoszkál napok óta,  jólesett rögzíteni, s nincs kétségem, hogy jó lesz nehéz napokon visszaolvasni.



 a lábam. mint motiváció.
(és a csodaszép narancssárga gatyám. bárhol felismerhető vagyok)



És akkor most meséljetek,ki miért fut. Gyalogol. Nordic walking-ozik. Akármi, csak motiváció legyen. És szépítés nélkül!


2013. május 22., szerda

így feleződöm én

Szeretném megtudni, hogy ki dönti el, hogy a világnapokat melyik hónap melyik napjára tegyék, hozzák ide nekem azt az embert, mert az szerintem semennyire sem fair, hogy az Elhízás Elleni Világnapot mára tegyék. A névnapomra. Lehetett volna Krumplisfánkok vagy Tevék vagy Galambászok Világnapja is, mondjuk.

Egyébként is el vagyok kenődve, 1380 métert futottam, de szakaszosan. Soha nem lesz egyben 1 km. Soha. Pedig olyan remekül kezdődött, most a lovaktól futottam a férjem Donát szobráig és éreztem, hogy futok és hogy jó és hoyg ezeket éreztem, az megint jó volt és ezért megint csak futottam.
Ez 400 méter volt és futhattam volna tovább is (mert ment volna), de akármerre néztem, itt mindenhol emelkedik, ez egy katlan, ahol élek, innen csak felfelé lehet menni. És akkor elkezdtem visszafelé futni, ám mint tudjuk, mi egyszer lefelé, az most felfelé, én pedig nem tudok felfelé futni, nem kívánhatja ezt tőlem senki, én egy nagy testet cipelek.

(muszáj közbevetnem, hogy a múltkori futásnál jött egy ismerős tyúkhúrt szedni, és amikor meglátott, tyúkhúrral a kezében bámult rám, ott éreztem, hogy kár visszafordulni, ha kell, napestig itt fog várni rám. és először azt mondta, hoyg: nem akarlak megbántani, de te is jól felszedtél magadra - nem bántóan mondta, tényleg nem, na de aztán meg azt találta mondani, hogy: neked legalább jó vastag lábad van, elbírja a tested. ez a falusi dicséret, azt hiszem).

Szóval, hoyg nem tudok felfelé futni, na, ez a lényeg. Nem tudom, hogyan lesz,  most úgy fájt a lábam, mint az első héten, azt hittem, ezt már letudtam, új fájdalmakat hoz az élet. Értem én, hogy egy hónapja sem futok, és 75 méterbe belehaltam, meg hogy jó az az 1380 méter, de nem lehetne, hogy csak két részletben? És nem négyben?

Az én futásom hasonlatos az  atommag felezési idejéhez, a megtett távok exponenciálisan csökkennek az idő múlásával. Először 4-500 méternél állok meg, aztán meg nem is mondom, mennyinél. Rémisztő.

Mindehhez jött egy futó. Hála Istennek, éppen felezési időben voltam (magyarul:megálltam), mikor feltűnt a nő a fehér kutyájával, a nő először is napbarnított volt, másodszor fiatal, harmadszor könnyedén futott, negyedszer pedig a BMI-je volt vagy 20,1;  mondja meg valaki, hogy miért ne haragudjak rá. Miért ne rá haragudjak.


2013. május 21., kedd

az érem másik oldala

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Tihanyban elkurvultunk Zoltánnal, nyilván rajtunk múlt, de volt fagyi, meg finomság és volt rétes is, nevezzük szénhidrát kúrának.
A mérleget meg mindjárt kidobom.
(ezzel pedig új címkét nyitottam, vallomás néven) 

mennyi az annyi

Két nap alatt három kilométer. Nem viccelek.

Nekem nagy vágyam volt kipróbálni, hogy milyen sík terepen futni, mert azért a földút nagyon göröngyös, valljuk be, ráadásul alattomosan emelkedik is, én pedig érzékeny műszerből vagyok,  megérzem a 15centis emelkedőt is, nem lehet előlem eltitkolni semmit. Alig várom, hogy emelkedjen, mert akkor nyöszöröghetek.
Nemcsak arról van szó, hogy emelkedik az út vagy sem, hanem arról is, hogy nem sima, hogy kisebb-nagyobb göröngyök vannak, hogy a lábam elé kell néznem, hová lépek, nehogy kiforduljon a bokám. Biztos ezért késik a horizontot kutató pillantásom.

És akkor Tihanyban kipróbáltam, a part  mentén egyrészt sík a terep, másrészt valami négyzet alakú térburkolóval van fedve (építészek kíméljenek), tehát mondjuk, hogy sima is. Mármint egy darabig, de ez már csak menetközben derült ki.

Amikor vasárnap lemásztam a hegyről, nagyon fittnek, frissnek éreztem magam, gondoltam is, hogy ide nekem a Balatont, nagymellényű voltam, ez az igazság. A telefonomon nincs rajta az endomondo, fogalmam sincs, hogyan kellene rávarázsolni, béna vagyok, ez most azért lényeges, mert így nem tudtam előre, hogy meddig kell futni, hanem futottam, amíg csak bírtam, aztán megálltam, kurvára lihegtem és szédelegtem, aztán mikor már jutottam levegőhöz, akkor továbbfutottam, de iszonyúan fájt mindenem, megint megálltam, megint lihegtem, satöbbi, aztán csak kifutottam a füredi bekötőútig. Ott haldokoltam nyílt színen. És látványosan, persze, csak úgy van értelme.



Ezer méter. Meg egy kicsi.
Jó, hoyg megálltam kétszer, ezen szeretnék nagyon dolgozni, vagyis nyújtani az egyben lefutott távokat, de én még dagadt köcsög vagyok, nehezen megy. Viszont azt is megnéztem, hogy az egyben lefutott táv (mert arra még szenvedés közben is kínosan ügyeltem, hogy beazonosítható helyen álljak meg, nem ám csak úgy a part mentén, valahol, fenét; a Panoráma Hotel kikötőjének túlsó végén, ez elég jól látható a műholdas térképen is) 500 méter kereken, ennyit tesz a sík terep és sima út, mert feltételezem, nem én lettem reggelre ilyen szuper. Mert szuper vagyok, ugye? Vagy nem? Ne már.

Amikor kihaldokoltam magam, szépen visszabattyogtam, de már annyira jól ment, hogy kaptam levegőt!, nem fájt a lábam!, nem szúrt mindenem!, szóval, arra gondoltam, mi lenne, ha még kicsit futnék és akkor még lefutottam olyan 450 métert, a Panoráma Hotel a fejemben eggyé vált az 500 méteres távval, ezt mossa le róla valaki.




És amikor visszaértem a strandra, és felnéztem a 107 lépcsőfokra, akkor azt mondtam, hoyg kész, vége. Itt maradok, itt élem le életem, ide hozzatok kaját, piát, munkát, nem tudok felmenni, nemcsak most, de soha többé, lépcsőt nem és nem.
Valahogy persze felmásztam, de 5 lépcsőfokra voltam kapacitálva, m9közben úgy kellett tennem, mintha csak a kilátásban gyönyörködnék, mert naná, hogy mindig jött valaki, leugrándoztak, meg felszaladtak a lépcsősoron, utáltam mindenkit, aki a talajról sikítás nélkül fel tudta emelni a lábát.
A nap további részében fekvő vagy majdnem fekvő állapotban voltam.

Azt még nem tudom, hogy mi vett rá a másnapi ismétlésre, de lementem hétfőn is, igaz, akkor hosszabban álltam a startnál, mintha csak a vizet nézném, meg a messzeséget, a túlpartot, céltalanul, csak véletlenül futócipőben. Úgy emlékszem, elég nehezen vettem rá magam az elrugaszkodásra.


Meg még azt akarom mondani, hogy van az a bevett szokás, hogy buszsofőrök integetnek egymásnak, függetlenül attól, hogy az ország melyik pontján találkoznak és ismerik egymást vagy sem, ennek van bicajos és futós változata is, azonban az van, hoyg nekem csak a férfi buszsofőrök futók integetnek, köszönnek, jeleznek a kezükkel, a nők rám se néznek, felém sem pillantanak, ez milyen már?


2013. május 20., hétfő

képesített kettő

Az úgy volt, hoyg van nekünk Tihanyban egy kis házikónk (örökölt), fent a Nagy-Kopasz mellkasánál és akkor most lementünk oda és véletlenül beraktam a futócipőm. És útközben magyaráztam a férjemnek, hoyg az a király ebben a futásban, hoyg gyakorlatilag bárhol lehet végezni, nem kell edzőterem, nem kell külön felszerelés, kell egy cipő ás usgyi. Döbbenet, hoyg ezek a szavak az én számat hagyták el. Drog lehet a dologban.

Tihanyban egyébként nem dolgoztam, hanem aludtam (és nemcsak én), méghozzá elég sokat, gondolom, ennek tudható be, hogy kétszer is elmentem futni. Kétszer. Én. És mindkét alkalommal ugyanazt a távot futottam méterre pontosan, majd megmutatom, a csodás Magellán-ra hajazó tájékozódási képességemmel sikerült belőnöm magam az endomondo-n. ( a "belőni"- t vesd össze az előbbi bekezdés "drog" szavával)

Hogy ne legyen már ilyen habos ez a poszt, megmutatom, hol kellett futnom, feltételezem, hogy aszfalton futók csak a sok zöldet látják, amit értek, oké,  gyönyörű, de azért ez tényleg durva, miket meg kell tennem nekem a futásért.

Mi fent vagyunk a hegyen, a Balaton meg alant (nagyjából 200 méter a szintkülönbség, hopp), tehát le kell menni. Na de hogy.
(telefonos fotók, a gépemet nem vittem magammal, itt a mazochizmus határa)

Nem ezen a magasságon vagyunk, ennél magasabban, de nem akartam kicsinyes lenni, mondjuk, hogy innen számítsuk a fentet.

A hír viszont igaz. Az ott a Balaton.


 Leérek a meredélyen (már közben arra gondolok, hogy itt hogyan fogok fel?), de ez még semmi, mert jön a következő etap, 107 (természetesen: meredek) lépcsőfok. 107.



Leértem. Combom edződött. Meg a lelkem is. A telefont viszont már csak ferdén tudom tartani. Futás előtt.



Nem rossz. Nézni.De most futni kell.


Mindig a sárga úton a fal mellett.


 Holnap majd megmondom, mit és mennyit és hogyan, de azért a feketelevest nem szeretném kihagyni, erőm a végén, lihegek, mint a fene, dől a víz a fejemről és egyéb helyekről, büdös vagyok, tántorgok és akkor jön a lépcső felfelé. 107.

Félúton lerogyok. Annyira fáj a combom, hogy a fenekem be kell tolnom a háttámla és az ülés közötti résbe. És így sem jó.Ha már mindenhogy szar, akkor legalább nyújtok.


Finomabb lelkülettel bírók biztosan a Balatont néznék, én továbbra is sikongatok és nézek felfelé, hiszen ne feledjük, a táv felénél vagyok. Még 50 lépcsőfok.

  


 És amikor felértem a lépcsőre, jön a meredély. Úgy emlékszem, itt a túlélésért küzdöttem, szóval, no photo.

Minden nagyon szép, minden nagyon jó, de azért most komolyan, hoyg nekem mindig hegyet kell másznom a síkterepen valón futáshoz. Nincs ebben ellentmondás?

Hogy pedig mennyit futottam, hát kérem, lehet tippelni, a téteket kommentben várom, holnap eredményhirdetés.



2013. május 17., péntek

a lovakig elfutok, ugye?

Meg tudom magyarázni, hoyg miért nem lett  két hosszabbítás

Az történt, hogy reggel felzaklatódtam, bőgtem rendesen, ahoyg kell és mivel délben megint Pestre kellett volna mennem, először (before bőgés) gondoltam, hoyg majd délelőtt egyet futok, aztán meg (after bőgés) arra gondoltam, hogy ebben a ramaty lelkiállapotban nem futok, aztán meg a kettő kombinációját gondoltam, vagyis, hogy ramaty állapotú lélek ramaty állapotú testet kíván, csak az univerzum békessége kedvéért.

És elmentem futni és eléggé magam alatt voltam, csak ennek tudhatom be, hoyg a lovakig elfutottam. Ama nagy kétségbeesésben, ugye. A tempóm rémisztő lehetett, de azért 370 méter az 370 méter. Szívem szerint 48-as betűmérettel írnám, de azt meghagyom az 1 km-es szakasznak.

Háromszor futottam le és igazából itt a táv növelése (szerdán 250 méter volt) mellett még két említésre érdemes tényező is van, ezeket  talán még relevánsabbnak tartom, mint magát a távot.


Egy: ha délben megyek Pestre, akkor is betervezem a futást. Mivel ez nem teljesen tudatosan történt, főképpen büszke vagyok magamra, nem mondom, hoyg napi rutin, meg ösztön, de valamiféle belső késztetés mégiscsak működhet bennem, ha én, a világ lustája,  ezt megteszem. Iszonyú jó érzés ez a rádöbbenés.

Kettő: vacak lelkiállapotban tettem meg mindezt, tehát a korábbi stresszkezelési gyakorlatomat (együk ki a hűtőt, majd  bőgjünk újra, ezúttal azon, hogy kiettük a hűtőt) nem leraktam, hanem ledobtam magamról (sejtem, hoyg nem véglegesen, oké, nem szállok el magamtól, de most igen), vagyis az történt, hogy miután változtatni nem tudtam a dolgok menetén, arra gondoltam, hogy most úgyis ezen pörgök ezerrel, akkor ha elmennék futni és ott a szokásos szenvedős, lihegős formámat hozom (és miért hoznék mást??), akkor arra az időtartamra, míg futok és szenvedek, tuti, hoyg nem rugózom a témán, elterelődik a figyelmem, az pedig csak jó lehet. Értem én, hoyg nem teljesen így kellett volna, hanem valahogy úgy, hogy futok, futok, és a végtelen csönd, a fizikai megterhelés, a friss levegő,  a kifejtett erő és a természet lágy öle majd oldja bennem a feszültséget, én pedig kisimult arccal térek haza szerető férjem karjaiba - de basszus, szerintem ez tök jó, én ezt sikernek könyvelem el, lehet, hogy figyelemelterelés volt az első gondolatom,  na  de mivel tereltem el, mivel? naugye.

Szóval, a lovakig elfutottam, 3 x 370 méter, igen jól esik leírnom még egyszer. Már szinte kéjelgek.

Na, és még az is van, hoyg holnap reggel meg irány Tihany,  hát az végképp nem az én terepem, Nagy-Kopaszon futni biztosan csodálatos annak, aki bírja. De viszem a cipőm (alapfelszerelés) és Zé majd levisz a bekötőúthoz, Füred felé fogok futni. Ezen azért izgulok, mert én egyedül szeretek futni, ne lásson senki,  ne jöjjön senki sem mögöttem, sem előttem, de még egy km-ről se közelítsenek meg (sikítok),  nem tudom, nem kéne-e szemellenző. Mindenesetre először fogok tehát nemcsak nyilvánosság előtt futni, hanem sík terepen is, na, majd hétfőn este megmondom a tutit.


2013. május 16., csütörtök

érzem a testem

Sajog. Minden. Porcikám.

(a képen NEM én vagyok, de az érzés, az ugyanaz)


2013. május 15., szerda

hosszabbítás

Azt mondja a férjem, hoyg nagyon elszánt vagyok és ez mennyire jó már, ugye? Mármint, hoyg az vagyok és hogy mondja. Egész nap Pesten szaladgáltam, gondoltam is, hogy ezt a pár km-t írjuk már be az edzésnaplóba gyaloglásnak, meg hogy nem lehetne-e ezzel kiváltani a mai futást. Alkudoztam, igen.

Aztán mikor fél 7-kor hazaestem, két lihegés után mégiscsak felvettem a nyúlcipőt, én, aki máskor már csak vizet kívánt ilyen esetben kívül is, belül is, meg elheveredni a  kanapén, meg valami lábmasszírozást, meg hasonló wellness programot. Szóval, hoyg én elmentem futni mégis.

És az a helyzet, hogy el akartam futni a lovakig, de azért csak maradt valamennyi józan eszem,  az még legalább két hosszabbítás, de sebaj, ugyanis lefutottam 250 métert. Mondom még egyszer: 250 métert. Négyszer. Jó, az endomondo 260-at mér, de én óvatos duhaj vagyok és legyen inkább az 250,  meg különben is, szeretem a kerek számokat, ez már negyed km.




Mondjam-e, hogy a tüdőm majd kiköptem? Viszont ravasz voltam, mert nem a meredek, hanem a lejtős irányt választottam, egyszer volt felfelémenet, de ne kelljen már a porban meghalnom, ha lehet.  

Futás közben elkocogtam a második facsoportig, aztán elhagytam a harmadikat is, lehagytam a nagy tócsát és túlhaladtam azon az akácfán is, amelyiknél minden alkalommal elfog a kétségbeesés, hogy most itt jön rám a hasmenés, és már a postaládán / gázórán is túl vagyok, meg a gázóra utáni nagy kövön is. Ezek mind jelzőállomások a számomra, ezek voltak a sarokpontok, a kijelölt távok, a célobjektumok, és tessék, szépen lehagyom őket. 

Mondjuk, a fejem még lógatom, a horizontot kutató pillantásra továbbra is várni kell.


2013. május 14., kedd

képesített

Nem viszek többet fényképezőgépet magammal,  ezt már tisztáztam, de azt még nem mondtam, hogy  már -már triatlonistának érezhettem magam, futás után előkaptam az egyik bokorba rejtett masinát, levegőt kifúj, beszív, benntart, exponál.  (egy másik bokorban a kosaram volt, hazafelé akácot szedtem - all - in program)

Kifordulok a kapuból, elmegyek két ház mellett és lemegyek a patakhoz. Nem az a lényeg, hogy itt LE, hanem, hogy visszafelé itt FEL.


Az út végén a patak a híddal, ezen végzem a rendes nyújtásomat (mert már mindig) és ez volt az, amire két hete felcsaptam a jobb lábam, hogy leszedni ne bírjam.



Túl a Kwai folyón patakon felmegyek ezen a kiemelt kategóriás hegyen, hogy úgy mondjam, bemelegedem, mire felérek, nem csoda, ha ezek után csak alibizem a bemelegítéssel.

 

Ugyanaz távolabbról. A képen elrejtettünk egy futó Zazit, gyengébbeknek piros célkereszttel jelöltük a  vonulási út kezdőpontját.


Az én utam. Jobbra patak, balra hegy. Közöttük én.
(vö. : Weöres)


Nemcsak, hogy kanyarodik, de emelkedik!


És itt unta meg a blogspot, nem tölt fel több képet, pedig van ám kép a látens postaládáról, meg a legközelebbi célállomásnak kijelölt lovakról, de mindezt, sajnos, támogatás híján, ma nem láthatja a nagyérdemű.


Cserében naplementét kínálok.






2013. május 13., hétfő

maradjanak velünk

Hatszor futottam le a 210 métert, most nem tudok többet mondani. Ki vagyok nyúlva.
Viszont fényképeztem, holnap majd megmutatom, hol rovom a  métereket.


Na jó, egy kicsit mégis.  Nem viszek többet fényképezőgépet, mert tök elvonja a figyelmem, elkezdtem ma is fényképezni, lefutottam egy etapot és azon járt az eszem, hogy jó, legyen gyorsan vége és akkor folytatom, akkor megint fényképeztem, megint futottam, de közben nem volt jó érzésem, én azt szeretem, ha futáskor a futásra koncentrálok, hogy jajdefáj, holavége, satöbbi,  oda szeretnék figyelni a futásra és úgy futni. Most ez így vicces lehet,mert az milyen jó lenne, ha észre sem venném, hogy lefutom a maratont, nem?, de nem az, nem azt éreztem, hoyg futok és mozgok, hurrá, hanem azt, hogy nem tudom átadni magam még a szenvedésnek sem, mert megoszlik a figyelmem és ez nem volt igazán jó így. 
Így aztán az lesz, hogy nem viszem magammal többet  a masinát, holnap megmutatom, hol futok, tömény giccs egyébként, akácillat, kipattanni készülő bodza, cica, lovak, ,patakon átívelő fahíd és zöldellő mező. Izzadó nő.

Ezért történt meg az, hogy hatszor futottam le öt helyett az egyébként is megnövelt (10méter az 10 méter) távot, hatodszorra gyorsabban, ami sejtésem szerint azt jelenti, hogy a szigeten gyaloglókkal már talán tartani tudom a tempót. 210 méterig.


színes

Hogy el ne laposodjon a blog, ma fényképezőgéppel megyek futni. Félnetek nem kell, jó  lesz.


szerintem menjetek wampra

Szóval az történt, hogy én mit sem sejtve álltam a wampon és árultam a táskáimat, amikor először is jött egy barátnőm és azon kaptam magam,hogy a futásról beszélünk. Persze, szót ejtettünk a férje ironman-re való felkészüléséről is (elmebeteg,  nem normális), de azért az olyan cuki volt, hogy a Julcsi azt mondta, hogy én olyan rendesen futok. Ezt mondta. Nekem.
És akkor egy kicsit kellett szabadkoznom, de nem csupán az illem kedvéért, hanem, mert én tényleg úgy ismerem magam, hogy ugyan most jön a negyedik hét és olybá tűnik, hogy ez nekem szép, lassan, de mégis menni fog, azonban sose adjatok a látszatra.
Ismerem én ezt a nőt, ez olyan, hogy képes ellustulni minden átmenet nélkül, ma még megy, holnap meg kihagy csak egy alkalmat, aztán a mezőn többet sosem látjátok.

A férjem azért mondta, hogy hát*, azért lát némi bekattanást nálam, hoyg fürkészem az eget egész nap, hogy ugye, nem fog esni??, de én megnyugtattam mindenkit, hogy még semmi kattanás, bármikor le tudok jönni a szerről.

Meg még az is történt, hogy a férjével meglátogatott egy nagyon kedves ismerős, akit meg a team-coaching-ról ismerek és vele is szóba került a futás - ez már annak a jele, hoyg nem tudok másról beszélni? És ő is ajánlott egy csoportot, lassan a FB-os  futós csoportok átveszik a főzésesek fölött az uralmat, ez milyen már? (jó)

És akkor most mondja valaki, hoyg nem jó wampra járni.
Vagy futni.



* itt véletlenül azt írtam, hogy há-J.


2013. május 12., vasárnap

gyorsinfó

Csak annyit kérdezek, hogy aztán azt tudjátok-e,  három vásárlómmal / látogatómmal miről beszélgettünk ma? A futásról.
A wampon. Én.

Majd mesélek.

2013. május 11., szombat

ahogy akarod

Eső? Szinte napsütés.

Le is futottam a magam 5 x 200 méterét ÉS nem álltam meg a harmadiknál,  meg egyiknél sem, tudja meg a mindenki. Ah, micsoda érzés. What's more, még az is van, hogy miután harmadszor csináltam ezt a "távot", tudom, hogy mennyi időbe telik, míg a mezőre érek, lefutom, hazaérek és ma negyed órával hamarabb értem haza, fogjuk a véletlenre, de azért na.
(és az ötödiket futottam gyorsabban,  éppen, mint a múltkor)

Mindemellett az is van, ami kevésbé tetszetős, hogy már háromszor előfordult, hogy motoros kiscsávók húztak el mellettem, ez engem frusztrál, mert egy, hoyg ne motorozzanak már az én mezőmön; kettő, hogy felkavarják a port (na jó, nem ma, ma nem volt por); három, hogy biztos néznek, hogy ez a kövér nő mit csinál itt, mindig csak lihegni látjuk. Az a mázli, hogy eddig mindig akkor jöttek, amikor már baktatok vissza, szóval, szembejönnek velem, így még nem láthatták a nagy fenekem futás közben rázkódni. Mármint nekem mázli.

Még egy figyelemreméltó esemény történt ma ugyanezen személyekkel, amikor az ötödik etapot futottam és rohadtul lógott a belem kifele, meg izzadtam és fájt a lábam, akkor az egyik a távolból észrevett és elszaladt elkanyarodott a hegyre, én meg gondoltam, hoyg kitűnő alkalom kipróbálni, jó-e a tempóm, azaz tudok-e ép, értelmes mondatot futás közben mondani, ezért a következő mondat hagyta el (halkan) számat:  lehet röhögni, de te a motoron ülsz, miközben én meg futok, kisöcsi.

Gondolom, ennek a sok beszédnek köszönhető, hogy az etap végére irgalmatlanul elfáradtam, lihegtem, ziháltam, de legalább jól megmondtam a magamét, muhaha.
És azért lássuk be, ez egy többszörösen összetett mondat volt.


de most komolyan

A wamp előtti hét mindig nagyon durva, én alapból sokat dolgozom, de ilyenkor 14 órát is, ha úgy alakul és úgy alakul bizony. Ez van. Tudok sokat dolgozni.

És akkor most holnap vasárnap és wamp, én meg egész héten úgy dolgoztam rengeteget, hogy beleférjen a három futás is, és kettő már lement, és akkor még elképzeltem, hogy na, ma egy utolsó hajrá, este futás, fürdés, béke és nyugalom, holnap meg csitti-fittin fogadom a sok és lelkes vásárlót és erre felkelek reggel korán és mit látok?

Hogy esik az eső. Nem kicsit, nagyon.

Értem én, hoyg nem papírból vagyok, különben meg nem villámlik, ne szóljak semmit, arról nem is szólva, hogy éppen mikor kinéztem, akkor mentek (az esőben!) a kocsmatöltelékek a törzshelyükre, vehetnék példát róluk, ezeknek az eső semmi, ömölhet, akkor is haladnak céltudatosan, sőt, télen márciusban, mikor elvágódtunk a külvilágtól és akkora hó esett, hogy még  a hókotró sem tudott bejönni az utcánkba, ezek akkor is eljutottak a célobjektumba. Esküszöm, mintha a Deltát láttam volna Hillary-vel.

Én viszont nem, nem vagyok ilyen, így aztán most nagyon ajánlom, hoyg elálljon az eső, nap nem kell, lehet velem kompromisszumot kötni, de esőt már ne, ha lehet.

2013. május 10., péntek

bemelegítés

De én már tényleg odafigyelek, összeszedett vagyok. Csak még kövér.

A bemelegítésről annyit, hogy szerintem már a futóterepemhez való odasétálással oldom az izmokat, nincs messze (majd jól lefényképezem), de fel kell mennem egy számomra kiemelt kategóriájú hegyen dombocskán, amikor feljutok, akkor minden esetben átfut az agyamon, hogy akkor én most már haza is megyek. De nem megyek ám, hanem kilihegem magam és akkor alibizek valami bemelegítést,  messze  még  a rendes, igazi bemelegítés, de tudom, hoyg ilyesmit kellene, mint alant, majd fogok is.
Mindenesetre idebiggysztem, hátha más azonnal  profi lesz. Csak ne írja ide, mert nem fogom szeretni.

A nyújtásról majd máskor,  az sokkal- de sokkal viccesebb jobb.


2013. május 9., csütörtök

lesz ebből valami

Lefutottam, sokkal jobban ment, király vagyok.

Na, az igaz, hogy a harmadik etapnál megint megálltam 10 másodpercre, de aztán mentem tovább és az utolsó kettőnél semmi megállás nem volt, csak mentem. Egy kicsit lassabbra vettem az egyébként (természetesen) bődületes tempómat, viszont az utolsónál meg gyorsabbra, és igen, lefutottam.

A harmadiknál, ennél az ominózus megállásnál bevillant nekem, hoyg én a 100 méter specialistája vagyok, ez van, nem tudok többet, majd az időeredményemre koncentrálok, én leszek a női Usain Bolt, de aztán csak továbbdöcögtem.

Természetesen lihegtem, ziháltam, ahoyg kell, és fájt a lábam is, de annyi eszem erőm még volt, hogy figyeljem, mim is fáj. És már nem a sípcsontom, hanem a vádlim. Pedig emlékszem, hogy az első alkalmaknál sikoltoztam (belül), annyira fájt. Hiába, no,  fejlődöm.

Meg még az is van, hogy nem utáltam a futást, mármint nem annyira, még így is elég rendesen, de az, hogy éreztem a lepkefingnyi könnyebbséget, az azért nagyon király volt, veregessétek meg a vállam, please.

(például nem a férjemnek kellett lecibálnia rólam a ruhát cipőt, zoknit)

mint a gyereknevelés

Minden hozzáállásnak van támogatója és van ellenzője, mindenki tud kontrázni a másikra.

1. Egyesek szerint a  mozgás öröm (akkor én itt meg is állnék, ha lehet), a futás meg pláne, sőt, csak úgy van értelme csinálni, ha elönt a kéj közben, és élvezni kell az egészet, mert az úgy jó. JÓ. 
Itt például a kedvencem az, amikor valaki azt írta, hoyg futás közben  ne a lábunk elé nézzünk, hanem emeljük tekintetünket a horizontra. Remélem, én is tudok majd ilyen szépeket írni egyszer. Inkább meg mégsem.

2. Mások szerint a futásban az első félév igenis szar, kemény és fárasztó és bele kell halni,  aztán egyszercsak azt veszi észre az ember, hogy ...lásd 1.pont. 

3. Megint mások szerint ez nem így van, hanem úgy, hogy amint megy egy - egy etap és kezdené  magát jól érezni az ember, gyorsan váltani kell,  akkor jön az új táv vagy a gyorsabb tempó. Ezt én úgy fordítom le, hogy ha lehet, legyen már mindig kaki,  nehogy érvénybe lépjen az 1.pont. Azt nem szabad megvárni, veszélyes.

Most egy kicsit viccelek, de csak kicsit, mindenesetre én meg a 4. változat vagyok, mondom:  

ugye, van az, hoyg elfutottam 75 méterig,  majdnem belehaltam, de ismételtem 7-szer, aztán emeltem 120 -ra és most vagyok a 200 - nál. Nem kilométer, ugye. És én nem annyira  a futást élvezem, vessetek meg,  hanem azt, amikor vége van. Érzem én, hoyg nem sikerült a mozgás örömének értelmezése, de nem fogok hazudni. Én igenis azt szeretem, ha vége van, és azzal együtt is, hoyg esküszöm, arra gondolok, hoyg mehetek haza!, túl vagyok rajta, holnap nem kell, hurrá, azért az is benne van ebben, hogy igenis ma is legyőztem magam, igenis megcsináltam, kiköpöm a tüdőm, lóg a nyelvem,  fáj a lábam és egyáltalán, minek nekem ez, DE ez is megvan és igenis lefutottam azt a nyamvadt 200 métert (ne felejtkezzünk el az 50 centis szintkülönbségről), és nem , nem esett jól, messze vagyok még attól (ha egyáltalán), de akkor is.
Egy kicsit minden alkalommal meghalok, igen. Hogy fogom-e élvezni valaha, azt nem tudom,  hogy fogok-e elragadtatással szólni róla, azt még kevésbé, nem tudom, nem tudom, csak egyet tudok, hogy csinálni akarom.

Zazi futásos sejtése*,  nevezzük így.

-
A matematikában sejtésnek nevezzük az olyan állítást, ami a matematikai logika eszközeivel formálisan nem bizonyított, mégis erősen valószínű. Sejtés egzakt bizonyítása esetén tétellé lép elő, és a továbbiakban felhasználható bármely további bizonyítási eljárásban. Nem ritka az olyan matematikai kutatás, ami azt mutatja ki, hogy ha valamilyen sejtés igaz, akkor valamilyen más állítás is az, de ettől még ez az utóbbi állítás nem lesz tétel, hanem maga is megmarad a sejtés szintjén addig, amíg az eredeti sejtés bizonyítást nem nyer.