2013. július 30., kedd

(méghogy) a futás ciki

Szeretettel üdvözlöm itt azt a két embert, akik a "futás ciki" keresőszavakkal jutottak el hozzám. Ez megint a világ oly dolgai közé tartozik, melyeket nem értek, ellenben elfogadok.

Szóval, hogy 7,56 km volt a  napi penzumom. És emlékezzünk meg a 75 méteres kezdésről. Igazából én nem akartam ennyit, sőt, 2 km körül volt az az érzésem, hogy ebből 5 sem lesz, hogy aztán 3,52 km-től kezdve jól érezzem magam. Ez van, nekem kell 3 km, pedig tényleg bemelegítek. Legalábbis azt képzelem.


A képen remekül leolvasható, hoyg cikázom a két falu között, miközben erős késztetésem van, hogy minden autósnak odakiáltsak, hogy már másodszor / harmadszor futom ám a távot, azért ilyen a fejem. Különben is megvan az előnye annak, hogy ugyanazon terepen, nagyjából ugyanabban az időben futok, ugyanis tudom, hoyg merre mennek, kik mennek az úton*. És viszont.

Az utolsó 500 méter már nem esett jól, bevallom, de akkor már úgy voltam, hogy az pont 100-szorosa a kezdeti 75 méternek, nehogy már ne toljam le. Szóval, bontsunk pezsgőt, 14 hét alatt értem ezt el és most itt fogok dekkolni egy darabig, sőt, még azt is mondom, hogy nem lesz ez mindig 6, meg 7 km, majd ahogy jön. Ha 3 km, akkor 3 km.

Azon gondolkodtam közben, hogy ugyebár azt mondják, hogy az agyban dől el minden, de én ezt speciel nem hiszem el,  legalábbis nem teljesen, viszont azt tudom, mert egy doktornővel beszélgettem az anorexiáról (nem én voltam  a páciens...), hogy az agy kap a testben / szervezetben abszolút prioritást, tehát amikor pl. az anorexiás alig vesz magához táplálékot, akkor szép lassan leállnak a szervek, mondjuk, előbb a vese, aztán a máj, beáldozza őket a szervezet, hoyg az agy még működjön. Kényszerből kevesebb üzemanyaggal kell működnie, így a fennmaradáshoz az alacsonyabb rendűeket dobja be / ki.

Ez most azért jutott eszembe, mert van ez az ismert mondás és szoktam magam figyelni, hoyg amikor már megállnék futás közben, akkor mi az, ami miatt megállnék.


És nem tudom. Azt tudom, hoyg olyan gyakran van, hoyg azt mondom, hogy na, most van az elég, most aztán már mindenem fáj (ez nálam a bal lábat jelenti) és rohadtul, aztán még megyek tovább és akkor megint elmondom, hogy itt a vége és úgy megállok, akkor megint még tovább megyek és még általában az is elhangzik, hoyg aztajóbüdösmindenit, azt hiszem, akkor szoktam tényleg megállni. Ez most akkor hoyg van? Ez a test vagy a lélek? Szerintem mindkettő, mert előbb az agy üzen, hogy barátocskám, game over, de a test még továbbhalad, hogy végül mégis győzedelmeskedjen, vagyis, hoyg megálljak. Vagy nem? Tényleg nem tudom, de szoktam figyelni magam, sokszor eszembe jut ez a szöveg.


Holnap meg pihenőnap, de nyakamon a Suhanj a 2 x 2 km-es etapjaimmal, nagy az izgalom,  hogy tudom-e majd csinálni és most nem kell nevetni, mert ez a 7 nem az a 2, csak ennyit mondok.

* Radnóti

2013. július 29., hétfő

motiváció újratöltve

6, 35 km. És volt ott még vagy 7 centi is.

Nem titok, hogy nagyon szenvedős héten vagyok túl, tegye fel a kezét, aki nem; semmi sem esett jól, a futás végképp nem. Kínszenvedéssel összehoztam valamit, hogy mégse 0 legyen, de hagyjuk. Ez az egész hét  (a hőség, a cipő, hogy nem ment a futás) ment a kukába.

Tegnap este egy barátnőm még megkérdezte, hogy megyek-e futni, mondtam, hoyg eszem ágában sem, majd kedd reggel, elég volt a kudarcokból, hogy aztán ennek a jól felépített logikai rendszeremnek ellentmondva mégis 5-re állítsam be az ébresztőt. 6 -kor kint voltam, régi cipőben, az újba ugyan beledugtam a bal lábam. Majd...

Na, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy az első 3 km (figyelitek, mit írok??) oly vacak volt, rendszeresen begörcsölni készülő bal vádlim hozta magát, én ezt nem értem, minden bajom ebbe a lábba koncentrálódik, nekem az egész bal lábam az Achilles-inam. Meg kellett állnom kétszer 10 másodpercre, én nem szoktam belesétálni, addig futok, míg csak bírok, aztán meg pihegek, majd folytatom, szóval, ez nekem nettó hossz.

És esküszöm, hogy közben azon gondolkodtam, hogy mi a motivációm. Mert hogy nem a táv, az biztos, a tempóm megint csak nem esélyes, valaminek pedig lennie kell, ha én ezt csinálom, nem létezik, hogy itt szenvedek a semmiért. Eszembe jutott egy rajz, amit egyszer lementettem, s bár utólag kiderült, hogy nem a futásról szól, mégis berakom ide, mert ennek alapján kezdtem el összeszedni magamban (ne felejtsük el, hogy éppen begörcsölni készült a lábam, k. meleg volt, izzadtam és  nem úrinősen), hogy mégis mi a jó ebben nekem.


És miközben tehát húztam a bal lábam,  elkezdtem összeszedni.

1. fogyok. nem gyorsan, nem látványosan, de mégiscsak. feltételezésem szerint ez  a tempómmal lehet összefüggésben, mert egyik sem valami fényes, majd megkérdezem a konteo-sokat, mi a véleményük erről az eleddig még fel nem derített világméretű összeesküvésről.

2. nem dagad úgy a bokám, pedig a túlsúly ezzel a hőséggel megspékelve az egyébként sem karcsú lábaimat rendesen megdagasztja. gondolom, jót tesz a vérkeringésemnek, a sok ülés után végre dolgozik a szív. meg a lélek.

3. az anyagcserém jelentősen javult, mióta rendszeresen mozgok, nem részletezném, de napjaimat a legkisebb helységben kezdem, a többi fantázia kérdése.

4. egy éve vettem észre, hoyg veszettül zsibbadnak a kezeim éjszaka, nappal nem, de éjszaka valami rettenet. sok ülés, rossz  testtartás, nem mozgás, gerincsérvesedés. ennek lőttek, szinte teljesen elmúlt, nagyon ritkán fordul elő.

5. küszködöm egy nem túl szerencsés mentális betegséggel, majd egyszer mesélek. a lényeg, hogy ez elmúlni nem fog, így maradok mindörökre, viszont a rendszeres mozgás mégis segít, volt, amikor megmentett, nem viccelek.

6. nőtt az önbizalmam. azt a szintet még nem sikerült elérnem, hogy egy flegmán válaszoló eladónak visszabökjem, hoyg kisöcsém, velem így nem beszélhetsz, én már 1 ... 5   6,3 km-t futok egy alkalommal, de azért haladok. hosszú az út, de ráléptem. meg tudok csinálni valamit, amiről azt gondoltam, hogy soha. hogy SOHA.

7. feszesebb a bőröm. csak kívülről nem látszik.

8. nőtt a szexuális étvágyam, szerintem ezt nem kínos leírni, eddig sem volt rossz, most még jobb. ezzel számoljon, aki futni kezd. párkapcsolatban élők előnyben.

9. fantasztikus embereket ismerek meg, komolyan, csak ámuldozom. mostanában többet élőben is, nemsokára még többet és mire megvénülünk* meghalok, kiderül, hogy egész jó hely ez a Föld.

Más nem jutott eszembe, viszont mire ezt így szépen végiggondoltam, a begörcs oldódott és elkezdtem úgy érezni, hogy ah, kezdek érezni  valamit, és még elkocorásztam 3,3 km-en át, közbeiktattam egy emelkedőt, majd visszafutottam, hoyg befejezem, de nem akaródzott és még eldöcörésztem egy kicsit, ahonnan vissza is kellett jönni, szóval 6,35 km. És 7 cm.

De nem a táv a legjobb ám, és nem is a tempó, hanem az, hogy megint igen jó volt, nem fájt, nem görcsölt, nem szédelegtem, levegőt is kaptam, és csak futottam, futottam és ezt most akkor szeretném még tizediknek iderittyenteni.

10. futni valamiért jó. én nem tudom, mi ez, de nagyon.

Meséljetek, nektek mi a jó a futásban? Mert valaminek ott is lenni kell.



2013. július 28., vasárnap

én, kérem, szenvedek

A busztrofedon a görögök régi írásmódja, jobbról balra és balról jobbra írtak felváltva, igen praktikus lehetett, nem kellett mindig a sor elejére menni. Na, így futottam én tegnap, oda-vissza, vissza-oda, csak a sorok távolsága csökkent egyre inkább.
És minden sor végén meg kellett állnom levegőért. Ilyen tempó mellett.



3, 74 km, szerintem szörnyű volt. Dőlt a lé mindenhonnan, szívtam be azt a forró levegőt, cammogtam az úton és nem tudtam egyetlen pozitív gondolat köré sem csapódni. Na jó, ez nem is igaz, ugyanis azt azért el kell mondjam, hogy sem a legyalult, sem a kilyukasztott vízhólyagomat nem ragasztottale, a régi cipőmben kocorásztam és semmim nem fájt, az egy bal vádlit leszámítva, de ez meg azért, mert menet közben jöttem rá, hoyg nem melegítettem be. Egyszerűen elfelejtettem. Ez azért sokat elárul a tetszési indexemről.

Nos, jól van, ez a hét mehet a kukába, én meg a mai olvasztókemencébe.

* rég(ebb)i , olasz film
 

2013. július 26., péntek

cipőnek kinéző tárgy

Nem annyira futós bejegyzés, de közvetlenül meg mégiscsak, szóval, itt a helye. 

Csináltam tehát magamnak egy -egy, a sarkaim közepére mértani pontossággal elhelyezett tökéletes kör alakú vízhólyagot, hogy aztán sokáig tipródhassam, hogy hogyan kell ezt orvosolni, mi a jó, ha hagyom magában (oldja meg egyedül, felkerülni is egyedül, ugye), vagy fedjem be? Kenegessem? Lukasszam ki? Tűvel? Fűzzek át rajta cérnát és hagyjam úgy? Esetleg fűzzek át rajta cérnát és merítsem forró vízbe? Hazánkban felbecsülhetetlen értékű a népi gyógyászat, 24 óra alatt pontosan 13, egymásnak akár teljesen ellentmondó javaslatot kaptam, ezért az a legjobb, ha egy olyan folyamatábrát képzelünk el, amelyen minden igen válaszból többfelé ágazó lehetőségek vannak, demonstrálva ezzel az esetleges buktatókat megoldásokat. Nem felesleges alaposan átgondolni mindezt, ma pl. kiderült számomra (betöltött 45 évvel), hogy a krém és a kenőcs (mondhatnám: kenyőcs) nem ugyanaz. 

És még csak a vízhólyag első napján vagyunk, bár azt be kell vallanom, hogy az egyiket már eltüntettem a sarkamról, drasztikus, ám annál hatékonyabb módszerrel, éjszakai (józan) hazaérkezéskor ugyanis a sarkamra húztam a kaput, imigyen a vízhólyag eltűnt. A fél sarkammal együtt.

A másik vízhólyagra már igyekszem vigyázni, nem szabadna elhamarkodottan letennem a voksot valamely út mellett,  hiszen oly sokan várják lélegzetvisszafojtva sorsának alakulását, én azonban ilyenkor megijedek, húzom-halasztom a döntést, hogy végül megunván az egészet, váratlanul jelentkező, ám cseppet sem meglepő megoldással egyszerűen véget vessek a kínnak. 

Ön mit lát a képen?

A. aljas gazembert
B. környezetére veszélyes egyedeket, kik mindig párban követik el a bűncselekményt
C. futásra alkalmas cipőt (az Asics már lefoglalta ezt a választ)
D. betörésre váró vadlovak
E. szegény Zazi könnycseppjeit



És arról, hogy két tüske is ment  egyugyanazon lábamba, még nem is szóltam.

2013. július 25., csütörtök

birthday

Úgy elképzeltem, hogy a 45. szülinapomon, mivel 45 kiló nem leszek és 45 -ös lábam sem lesz addigra, és talán 45 gombócot megenni szintén nem tudok, legalább fussak 45  4,5 km-t, mert az milyen jól hangzik, megadom a módját.

Annyit tudok mondani, hogy a fele sem jött össze, én nem tudom, talán a cipő? A szülinapi cipő. Fájt a talpam, a külső talpélem, a sípcsontom, mindeközben a vízhólyag újratermelődött, esetleg új növekedett, szóval, minden rossz volt és naygon el vagyok keseredve.

2, 12 km, de úgy, hoyg nem elég, hoyg háromszor kellett megállnom, de Epölről még haza is gyalogoltam szégyenszemre, növekvő idegességgel és konoksággal, a végén ott tartottam, hogy mindjárt a lovak elé vetem magam a cipőt. Pedig bekötöttem úgy, ahoyg tegnap mondták nekem, tudományosan. Aztán meg lazítgattam, hogy biztosan az a baj, de nem tudom,  nem tudom. Biztosan bennem van a hiba.

És lehet, hogy már soha többet nem is tudok futni? Mindjárt sírok. Vagy már sírok is.

2013. július 24., szerda

a vízhólyag teszi a futót

Sportsérülésem lett. Rögtön kettő is.

A futáshoz van nekem cipőm, pulzusmérőm, fejlámpám, futóprogramom, de most már van sebtapaszom is. Ágira hivatkozva elmondhatom, hogy mivel van vízhólyagom, már hívhatom magam futónak.

Egyébként meg ez egy szar nap, szépen idepötyögöm a konkrétat. Eleve nem tudtam felkelni reggel, pedig még elég hűvös volt, de ez még csak hagyján, mert (szintén) Ági mondta, hogy tényleg ne fussak mindennap, nem tesz jót az ízületeknek, végezzek keresztedzést.
Gondoltam, hogy lenyomok egy Péntek Enikőt, bemelegítettem*, aztán megnéztem kettő percet a  kritikus has- comb részből, végül a light-kardio mellett döntöttem, hogy végig azt érezzem, ez rosszabbul ment, mint első alkalomra. Mi jöhet még ma?...

Na, hogy a vízhólyagra visszatérjek, ha valaki azt gondolja, hogy már annyira felnőtt, hoyg egyedül öltözik fel, annak ajánlom ezt a videót. Mit is akarok, hát még a cipőm sem tudom rendesen bekötni.


              


Holnapra futás van betervezve, igazi, rendes, mert elméletileg megyek a DK-s futótársaimmal futni a szigetre. Este 6-ra. Már csak az a kérésem, hogy az eseményről (születésnapján mentő szállította el a hőségben futó nőt) csak a rádió adjon hírt, televízió ne.

* leírni sem esik jól, 40 fokban...

2013. július 23., kedd

tüzesen süt le a nyári nap sugára *

A frenetikus teljesítményem utáni napon belenéztem a tükörbe, s mivel a rám visszanéző nő mindezek ellenére még mindig nem volt sovány, elmentem ma is futni. Korán reggel. De nem elég korán reggel.

 süt. forrón. reggel fél 7-kor


Én értem, hogy az cél, hogy legyen majd olyan, hoyg nem csata és nem harc a futás, hanem öröm, de én még olyan futóval nem beszéltem, aki mindig happy lenne és soha nem szenvedne. Na jó, Lubics Szilvi, de ő másik bolygóról érkezett. Azt akarom mondani ezzel, hogy lehet, hogy kívülről olybá tűnik, hogy én mindig panaszkodom és fújtatok és nyöszörgök és szenvedek, de azért emlékezzünk arra, hogy többször posztoltam örömfutásról is, mit tegyek, ha több nap, mint kolbász futás, mint öröm.

Meg az is eszembe jutott, hogy ne feledjük a még rajtam lévő + 25 kilót, aki még egyszer ilyet ír (lásd fentebb), azt végigfuttatom egy cementes zsákkal 4 km-en. Minimum 4 -en. Én értem a lényeget, de azt is megmondhatom, hogy egyszerűen nem bírom magam rosszul érezni attól, hogy nekem szokott szenvedés lenni a kocorászásom. Vessetek meg.

Ma pl. 4 km volt az adagom, olyan reggeli merevedésem volt, hogy azt hittem, el sem múlik, de azért minden jónak vége szakad egyszer. Az első 2 km-t végigszáguldoztam, jön a Suhanj, ne feledjük, csapatban futok, tessék, már majdnem 8 perc alatt megy** 1 km - rövid távon. Mondjuk  a versenyre kérnék a célhoz egy oxigénsátrat, egy medencét, egy koktélt, valamint engem legyező eunuch-okat, mert az epöli országúton majdnem meg is haltam. Talán meg is.


A másik 2 km-t nagyon kényelmesen döcögtem végig (aki látott futni, az tudja, hogy miről beszélek), néha még az is eszembe jutott, hoyg ez még futásnak számít? Én mindenesetre annak éreztem, tehát az is volt.

Na és a cipőm. Az új cipőm. Bekötni sem tudtam rendesen, hol szoros volt, hol laza,úgy éreztem, hoyg csúszkál benne a lábam, miközben paralel elől nyomta a lábam. Gyanítom, ebből  vízhólyag lesz.

 mindeközben a pálinkafőzdében rásegítenek a napkollektorra



* Petőfi

** a  héten elő fogom keresni az első eredményeimet, tegnap elkezdtem, de akkor még endomondo volt, az meg nem bírt bemérni

2013. július 21., vasárnap

futásomat megfutottam, harcomat megharcoltam*

Na, kérem szépen, lefutottam ezt a Boston Marathon-t. Mind a 4 km-ét.

A beérkezett rengeteg információ még további feldolgozásra vár, de azért igyekszem már mondani valamit, csak  nem lesz összeszedett, mert fel-felbukkannak újabb érzések, így meg elég nehéz, még nekem is.

Az úgy volt, hogy mire odaértem, hogy Esztergom és futás, addigra én már eléggé odavoltam, senki ne szóljon hozzám és hagyjon békén és mégis mit akarok én itt, néztem a sok fiatal, vékony, izmos testet, eh. Az Áginak is megmondtam, hogy soha többet, ezt én soha, de soha. Az Ági egyébként nem olyan ám, amilyennek korábban leírtam, hanem nagyon is aranyos és inspiráló, bár én most már mindig éber leszek vele kapcsolatban, mert valami hipnózist gyakorol az emberen. És még fut is. 

Esztergomban úgy van, hogy lent, a Duna-parton kell futni, maga a rajt azonban fent, a Bazilika mellett van, a fél 10-es köszöntő után együtt felbattyog az egész társaság, de én addigra már olyan ideges voltam, hogy mondtam  férjemnek, az nem létezik, hogy én innen oda lihegés nélkül fel, vagy ha igen, a futásnak lőttek, mert már ettől elfáradok, így aztán mi előre felmentünk, ott vártam be a többieket. Ingi futótárs feljött és megkeresett, elterelte a figyelmem, később pedig jött több DK-s társam is, közrefogtak, így aztán arról, hogy én rajt előtt sírva fakadok és félrelépek, nem nagyon lehetett szó. Indulás előtt nagyon megijedtem és mondtam a férjemnek, hoyg jaj, mindjárt futni kell, ezt nem ragozom, benne van a minden.

Na, a start után 500 méterrel én már a legvégén voltam, nem túlzok, szó szerint, lehagytak az 5 évesek, a 6 évesek, lehagyott a Julcsy férje a gyerekekkel, meg a 60 és a 70 évesek is, pedig én úgy futottam, mint még soha, 7,57 perc /km- rel, na, ez semmire sem volt elég, csak arra, hogy mire leérjek a partra, már lógjon a belem nyelvem. Csak úgy spricceltek a hátam mögül az emberek előre, de nem hagytak ám teljesen magamra, ugyanis két testőrt osztottak mellém, akik bringával követtek, eleinte nézegettem hátra, hoyg ez most komoly, végig jönnek velem??  És jöttek, de  nemcsak, hoyg jöttek, hanem még az is volt, hogy mikor egy-egy fáklyás segítőhöz értünk, mindig megkérdezték a testőreimet, hogy van még valaki? és ők mindig válaszolták, hogy nem, ez már a vége. De ezt nagyon kedvesen tették, nem volt szégyenérzetem, szerintem tanfolyamon megtanították nekik a teljesen lemaradt versenyzők résztvevők helyes kezelését.

Most jó lenne azt írnom, hoyg én azon a 4 km-en végigfutottam fáradtság nélkül, meg sem éreztem, de nem így volt, én meg erről ugyan nem fogok hazudni, nekem elég nehéz volt végigvonszolnom a testemet a pályán, úgy izzadtam, mintha a Szaharát futottam volna át, viszont egyszer sem gondoltam, hogy most ezt feladom, vagy megállok, egyszerűen végigkocogtam abban a reményben, hoyg csak beérek. 

csak a fejemet figyeljétek, nem csalok
a Szahara-(keresztben) átfutáson  mindenki ilyen izzadt, ne csodálkozzatok
(mellettem a cél előtti segítőim)


Közben még az is történt, hoyg én még javában a fordító felé baktattam, mikor már szembefutottak velem a versenytársaim gyerekek és a kísérőim közül az egyik azt mondta a másiknak, hogy ez az a  kislány, aki 15 percen belül futja a 4 km-t. Jegyezzük meg, hoyg én ekkor még a 2,3 km felé kocorásztam. de nem volt rossz érzés, ez a legjobb az egészben, hoyg én tényleg végig tudtam, hogy én most magammal harcolok, a többi nem számít. 

A segítők, akik az út szélén álltak és mutatták az utat, ők is nagyon jófejek voltak, képesek voltak pl.már 500 méternél azt kiabálni nekem, hoyg kitartás, már nincsen sok. Amikor meg futottam szemben a többiekkel, mert olyan vagyok, mint a lazac, szemben az árral, biztosan ettől ilyen izmos az én kis testem is, akkor tök sokan kiabáltak oda nekem, hogy hajrá, Rita - azt  nem tudom, honnan ismertek fel sötétben, és egyáltalán, honnan ismertek??, szerintem a sziluettem és a csodálatos mozgáskultúrám sötétben is felismerhető.

Valahol 400 méterrel a vége előtt, amikor már  felmerült bennem a lehetőség, hogy ott maradok a Szaharában és  életem végéig kocogni fogok, egyszer csak az út mellett rám köszönt egy srác, akivel 6-7 évvel ezelőtt angolra jártam és a rajt előtt találkoztunk és elém jött, hoyg támogasson és futott velem, ezen nagyon meghatódtam, bár amikor elkezdett mesélni a közös ismerőseinkről, akkor odasziszegtem neki, hoyg ugye, nem képzeled, hoyg most beszélgetni fogunk?  - ezen utána már nagyon sokat röhögtünk. Egy kicsivel később Ingi futótárs is várt és ő is futott velem, de amikor végre feltűnt a vörös lámpás negyed befutó, akkor elengedtek, hoyg enyém legyen az öröm és ez meg annyira kedves, nem? A befutó meg... hát én nem is tudom, ott valami hangorkán volt, tapsoltak és kiabáltak, az Ági esztergomi csapata belopta magát a szívembe, no. És még a Julcsy is várt a célban, pedig a családja már rég beért, de megvártak...

itt drukkoltak nekem veszettül, volt még  vagy 10 méter a célig, biztosan ezen nevetgélek, mert hogy a futáson nem, az tuti


Az még nagyon vicces volt, hogy én ugyan tréfálkoztam, hogy hahaha, majd nem tudják a nézők, hogy egy gyenge 4km-es vagy egy erős 10 km-es vagyok-e, merthogy egyszerre indultunk, azonban úgy húzott el mellettem két 10-est futó pasi, hogy félre kellett ugranom, nagyjából a sugármeghajtású repülőgép kontra permetezőgép párhuzammal tudnám jellemezni.

És nyertem ám, mert volt nyereménysorsolás, egy félmaratonos hálóinget nyertem, nomen es omen, bár amikor átadták, akkor így közvetítette a szpíker: igen, oké, akkor ezt a nyereményt is átvette a győztes. aaa... nyertes. Ezen megint nagyon vihogtunk, de én akkor már szinte mindenen. Este megnézem, beleférek-e, csak nehogy azt gondoljam, félmaratont futottam.



Szóval:  remek helyzetmeghatározói képességemnek köszönhetően két célt tűztem ki magam elé, ezt sikerült teljesítenem, nem mondom, nem emeltem magasra a lécet, de azért nekem ezért is küzdenem kellett, belső ellenséggel voltak hadakozásaim már a felkészülés során is. Sikerült tökéletesen utolsónak beérnem, sok perccel az előttem lévő után**. Nem zavar, őszintén nem zavar. Kövér vagyok, 13 hete kocorászom, lesz ez még jobb is. Kedvem nem szegte, sőt, arra gondolok, hoyg jövőre mindenképpen elmegyek. Nem  nevetett ki senki (ettől eléggé tartottam), drukkoltak nekem, jó érzés volt. Megerősödtem, hogy jó lesz ez, a szenvedés mellett volt örömem is benne, s az, hogy nem szégyelltem nagyon magam, azt  mutatja, hogy mentálisan sokat segít nekem a futás. És a futó közösség. 

A férjem éjjel 1 előtti utolsó szava az volt, hoyg te futóbajnok. És ezt nagy szeretettel mondta.

*Ap. Csel., 20, 24

** a férjem már megijedt, hoyg lemaradt rólam, mert ott állt fényképezőgéppel a kezében, de volt egy idő, amikor azt hitte, hogy esetleg beértem és nem vett észre, ennyit tudok hozzáfűzni ahhoz, hogy mennyi volt az utolsó előtti és köztem a ... szakadék



2013. július 20., szombat

felvirradt áldott, szép napunk*

Én tényleg nem akarom, hogy hülye HP-nak gondoljon bárki is, még akkor sem, ha esetleg az vagyok,de azért elmondom, hogy idegzsábám van. És nem részletezném, viszont azt még elmondanám, hogy az Ági nevű nőktől óvakodjatok, egyes példányok nagyon veszélyesek, remekül marketingelnek, mindenre rávesznek, mire észbekaptok, már alá is írtatok mindent. Ennyi.

Borzasztóan zavar, hogy nem futottam két napja, úgy érzem, hogy a ködbe vész az, hoyg ezt a nyamvadt 4 km-t én valamikor is le tudtam futni,  és rendben, hogy hallgattam a tanácsra, hogy pihenjek és már csak mentálisan készüljek, csak mivel ez az utóbbi teljes csődnek bizonyult, talán jobb lett volna, ha legalább futással fenntartom a magamba vetett bizodalmam.

Megmondjam, mi a célom?, mert ezt azért sikerült tisztáznom.
Szóval:

1. a rajt előtt ne fakadjak sírva és ne álljak félre azzal, hoyg ezt én úgysem tudom megcsinálni. ez nagyon nem vicces, volt már rá precedens nem egy, nem kettő, ezért ezt én komoly célkitűzésnek tartom és nagyon szeretném, ha átbillennék ezen a ponton, mert az, hogy eljő a pillanat, abban biztos vagyok, ismerem magam, az előszelét is, de erős szeretnék lenni. már ideje, nem?

2. kocogjam egyben végig a 4 km-t. ne álljak meg, ne adjam fel (lásd az 1.pontot)

Na most értem én, hogy ez röhejes, de ha igaz az, hoyg mindenki magával versenyez, akkor ez szerintem normális cél, mit tegyek, innen indulok felfelé, ha ezt elérem, már nyertem, igyekszem így felfogni. 

Állati jó motivációs löket érkezett több társamtól, barátomtól, Julcsy reggel már sms-t küldött, Orsi hívott, jöttek üzenetek, például az (és ez nagyon megfogott), amikor azt mondtam, hoyg bérelt utolsó helyem van, akkor M. azt válaszolta, hogy az lehet, hogy utolsó leszek, de akkor is én leszek az első, aki nem adta fel és ez milyen jó szöveg, nem? Haláli. Az Ági meg naponta rám kérdez, szerintem lelkifurdalása van, remélem, nem tud aludni ő sem, hogy mire vett rá engem, de most már ott tartunk, hoyg pezsgőt is beígért. A családom meg tényleg kedvesen biztat, de azért vihognak a stresszemen, na, őket lehet, hoyg lecserélem. Ezt meg a karcsú és gyorsan futó (futó)társam küldte ma reggel:



A másik dolog, amit ebben a remek mentális felkészülésben sikerült elérnem, az az, hoyg T. mondta, sokat segít, ha valakinek felajánlom a futást, hogy most érte futok. Ez nekem egy percig sem volt kétséges, és lehet, hoyg meglepetés lesz, de nem a családomnak, nem a férjemnek ajánlom fel ezt a futamot, hanem az Úrnak. Komolyan. Hívő ember vagyok, én Isten nélkül semmi sem, ez van. Az a nagyon jó, hogy mindamellett, hogy az én Uram a Teremtő, én tudom, hogy remek humora is van, és nem néz félre, amikor a kocorászásomat neki ajánlom, hanem nagyon drukkol nekem, hogy meg tudjam tenni és át tudjak lépni az árnyékomon.**



Mit is mondhatnék. Iszonyatosan be vagyok tojva, mivel azonban az all-day-long  hasmenést tegnap már abszolváltam, az már csak nem jön rám útközben. A hajam levágattam, reménykedem valamiféle Sámsoni inverzben,  és mivel a csodás pink pólómban leszek, hívhattok nyugodtan pink pig-nek.


* református ének
** de tényleg, hányszor léphet át az ember saját árnyékán?




2013. július 19., péntek

a nap, amikor futtatott egy pasi

Azt az ellentmondást tessenek nekem feloldani, hogy fussak a saját tempómban és ne hagyjam magam elsodortatni másokkal, ill. hogy egy versenyen mindenki personal best-et fut, mert a tömeg, a szurkolók, satöbbi.

Jaj, nagyon odavagyok. Minek kellett ez nekem, vagy hasmenésem van, vagy azt érzem, hoyg mindjárt hasmenésem lesz. Nem nagyon alszom, ha meg igen, erről a francról álmodom, most éjszaka az volt, hogy böngésztem valami eredményeket a neten és azt láttam, hogy volt egy házaspár (idősebbek), akik a 4 km-t 1 óra 15 perc alatt futották le és mondtam Zoltánnak, hogy akkor az jó, nem, nem lesz annyira gáz az én eredményem sem.
Soha többet.

Na és még az is van, hogy kaptam szülinapi ajándékot, kapaszkodjatok: futócipőt.  Úgy elnyűttem a cipőm három hónap alatt, hogy kiszakadt az oldala, tegyük hozzá, hoyg ez egy kezdő cipő volt, Decathlon Kalenji Ekiden, nagyjából semmi, de kezdetnek tökéletes és én nem is tudtam, hogy vannak különbségek a cipők között, mégis honnan tudtam volna. 5000 forintért vettük, és lehet azt mondani, hoyg ennyit is ér (főleg, hogy felpróbáltam olyan zselés vagy mifene cipőket, alig akartam levenni), de azért most komolyan, egy olyan embernek, aki elkezd mozogni és fogalma sincs, hogy ez neki menni fog, tetszeni fog, akarja csinálni, mást akar csinálni, nem jó ez indulótőkének? Dehogynem.

Szóval, most van egy Asics Black Hawk*, meg kell néznem, jól írtam-e a nevét, járatlan vagyok futócipők nevében., ebben is van gél.  Ez volt a nap, amikor futtatott egy pasi, aztán a férjem még fizetett is neki a futtatásért. És örömmel.

Volt egy dilemmám, mert beleugrottam a cipőbe, futkároztam vele fel-alá és egészen hihetetlen volt, hoyg a széttaposott első helyett ez milyen jó, tart és fog, meg olyan jó ráérkezni is, olyan lepattant harcosnak tűnt mellette a régi és felmerült bennem, hoyg nem ebben kellene futnom már a Teliholdon is? Aztán lebeszéltek róla a tapasztalt rókák, emlegettek vérhólyagot, meg különben is, én azért arra gondolok, hogy annyi mindent köszönhetek az elsőnek, az elsőt sosem feledi az ember, nem igaz? Megadom neki a végtisztességet, hogy ezzel a futammal zárjuk a kapcsolatunkat.

Kaptam még fejlámpát is, de erről nem akarok beszélni, csak a muszáj vitt rá, hoyg elfogadjam, ezzel fogok futni, nem tudom, még mit nem aggatna rám a férjem, olyan leszek lassan, mint egy karácsonyfa.


 önszuggesztió II.




* egyszerűen nincs idegem most keresgélni a pontos képet, valami ilyesmi
 



2013. július 17., szerda

egy óra múlva itt vagyok*

Eszembe jutott és megkérdeztem a férjem, hogy de mi van, ha eltévedek?

Mindemellett ma nemcsak az derült ki, hogy 959 lesz a rajtszámom, hanem az is, hogy 8 éves gyerekek is futnak az én etapomon. Velük fogok versenyezni. Esélyem sincs.


Nem hagyott békén a reggeli elalvás, hát elmentem este futni, 4 km,  én már erre lövöm be magam. 2 km- nél haldokoltam egy kicsit, de eszembe jutott, hoyg senkit nem hagynak az út szélén és ettől úgy megijedtem, hoyg továbbfutottam. Na jó, ez vicc, de tényleg annyira kritikus ez a pont, biztos azért, mert ha azt elérem, az már a fele és ha addig elvergődöm, csak visszajutok.

Új dolgot próbáltam ki, illetve kettőt is, nem sok sikerrel.

1. Megy-e a céltól 500 méterre a mosolyogva befutás -   röviden mondom: nem.

2. Megy-e az, ami a Risztov Évának igen, mert ő, miután 10 km-t végig vezetve úszkált a Temzében (vagy hol?) és megnyerte az olimpiát, azt mondta, hoyg ha nagyon kellett volna, még tudott volna erősíteni. Mégis hogyan??  Szóval, ezt kipróbáltam, tudok-e 3,5 km után még erősíteni, ezt is  röviden mondom: ezt sem. 


Pedig olyan szép a kép, futok az utolsó 500 méteren, már nagyon kivagyok, de meglátom a célt, összeszedem végső erőmet és elkezdek vágtatni, s bár az összeesés fenyeget, én mosolygok. Snitt.



Már csak hármat alszunk.

* ősrégi film, itthon ezt mondom futás előtt. és tényleg így is van.


 

vak vezet világtalant

Én ettől a Teliholdfutamtól valami iszonyúan tartok, mi a frásznak kellett beneveznem. Az Ági tehet mindenről, ez most már biztos, remélem, olvassa.

Most már az is eszembe jutott, hogy le sem tudom futni, így aztán elhatároztam, hogy minden nap kell futni, tök félek, hogy elfelejti a testem, hogy már kocog és úgy érzem, csak úgy tudom szinten tartani benne a tudást, ha a héten minden áldott reggel kocogok. Olyan ez, mint amikor a nagy vizsgák előtt én csak akkor voltam nyugodt, ha mindent megtanultam az utolsó  előtti napra (én szerettem mindent tudni* és úgy menni vizsgára, az tök jó érzés) és az utolsó napon még / már csak annyi dolgom volt, hogy átfutottam az anyagot, ez nekem kellett a megnyugvásomhoz. Na, valahogy így vagyok most is.

Szóval, hogy másnak biztosan úgy kell, hogy pihen és nem fut már előtte, de basszus, más tud futni, én legfeljebb is csak kocogni és  azt is nehezen és egyébként is hát jaj. Na, erre a szép nagy izgalomra én ma  csodásan elaludtam, a mai futás elalvás és sok munka következtében elmarad. Az elmút két napban futottam és holnap is fogok, a pénteken még vacillálok, szombaton meg... eh, a futam. A Futam.

Az azért jó ám, hogy Ági azt mondta, egyszerre indítják a 4 és a 10 km-es etapokat, mert mondjuk, ha tényleg 11-kor már eredményhirdetés van (és 10-kor indul, tehát szednem kell a lábamat), akkor az azt jelenti, hogy a szédületes 38 perces tempómmal befutok és a nézők nem tudják, hogy én egy iszonyat lassú 4 km-es vagy egy rohadt gyors 10-es vagyok-e. A zihálásom és a fizimiskám alapján utóbbira tippelnek és milyen jól teszik.

 ez meg afféle önszuggesztió



No, nem is ez a lényeg, hanem, hogy tegnap este is futottam, ugyanis az történt, hogy kis falunkban ketten is elkezdtek futni és most már együtt fogunk, ha minden igaz, mert én mondtam, hoyg szívesen segítek, nekem az semmi, én már annyira jó vagyok, ugyebár. M-nek és E-nek is elküldtem az 5 hetes, kezdőknek szóló edzéstervet (emlékezzünk rá, hogy én ezt sem tudtam megcsinálni, olyan ramatyka matyi voltam, hoyg egy percet sem tudtam lefutni), M. már elkezdte, de tegnap E-vel is nekifutottunk. A legnagyobb izgalmam az volt, hogy be kell melegíteni, nem ám játszásiból, hanem rendesen, ezen azért még van mit javítani, arról nem beszélve, hogy elfelejtettem a nyújtást. Jól csinálom, ugye? 
Csütörtök este elméletileg már hárman megyünk, de nagyon meg kell választanunk a helyet, mert én ugyan a terep sík volta és a kies környezet miatt szoktam a voksom letenni valamely helyszín mellé, de E. felvilágosított, hogy vaddisznó szezon van** és nem kellene, hogy a fenekünkbe durrantsanak. Én meg csak úgy felhőtlenül kocorásztam eleddig...


És még az is van, hogy K. azt írta ma reggel, hogy köszöni, hogy kilöktem az ajtón.  Ez szép zárszó, azt hiszem.


* másképp mondom: úgy érezni, hogy mindent tudok, vagyis azt az érzést szerettem, hogy becsülettel felkészültem, megtettem mindent. én nem szerettem azt, hogy a felét nem is tudom, vagy ilyesmi

** ez egy olyan szókapcsolat, amelyről azt gondoltam, életemben nem írom le



2013. július 16., kedd

elmém már élesedik

Tegnap este azzal a teljes megnyugvással tértem nyugovóra, hogy oké, elmegyek a Teliholdfutamra, a férjem azt mondta, hogy nyugi, ha  mindenki elhagyja is már a terepet, ő akkor is vár engem. Beszéltem Ágival is, nyugodtan kijelenthetjük, hoyg az ő lelkén szárad ez az egész, mert amikor még csak 1 km-t futottam, ő akkor is azt mondta, hogy meglesz júliusra a 4 km és jelentkezzem és milyen jó lesz, szóval, este chat-eltünk és kis esti lélekerősítéssel megtámogatott megint. Békességgel hajtottam fejem a párnára, el is aludtam, hogy aztán éjjel felpattanjanak a  szemeim és zakatoljon a  szívem. 
Azt hiszem, jó eséllyel telnek így a napjaim szombatig.

Ma is elmentem futni, de ma negyed 8-ra már végeztem is, sajnos azonban nem azért, mert gyorsultam, a frászt. Korábban mentem. 


Meg kell állapítsam, hogy az a gondolat, mely szerint augusztus végéig biztosan megmaradok az 5 km-es távomon, nem növelem ezt, hanem belakom, ma bizonyosságot nyert, nagy nehezen ledöcögtem 4 km-t, mert hát az a Teliholdfutam etapja. Annyit tudok mondani róla, hogy mikor azt éreztem, hogy na, most egész kényelmes, de nem rossz tempót megyek, akkor a Nap alattomosan a  hátam mögé került és megláttam az árnyékom. Vonszolódtam. Remélem, nem zárnak ki gyaloglásért a futamon.




Eszembe jutott a Murakami Haruki könyv, abban írja egyszer a pasi, hogy meg szokták kérdezni, mire gondol futás közben. Na, ez nálam úgy történt ma, hogy az egyik háznál tetőt ácsoltak és gondoltam, odakiáltok nekik, hogy Magasabbra a tetőt, ácsok! (de féltem, hogy olyat beszólnak), erről eszembe jutott, hoyg Salinger-től a kedvenc könyvem a Franny és Zooey, rögtön fel is villant a kép, amikor Zooey vacsora közben is mormolja az imát, és innen egyenes út vezetett ahhoz az intellektuális kérdéshez, hoyg mit főzzek ma. (ratatouille)

Így futok én.

Nem mellesleg ma még egyszer fogok futni, noch dazu nem egyedül, de erről majd holnap szól a fáma, mert ez egy izgalmas kaland kezdete. Maradjanak velünk.


2013. július 15., hétfő

nevezzük hübrisznek*

Ez a poszt tökéletesen alkalmas a futástól való elrettentéshez, most szólok, érzékeny lelkűek lapozzanak tovább.

Nincsenek jó napjaim és akkor még szépen fogalmaztam, mentális nehézségekkel küzdök, de majd a futás, gondoltam, helyretesz. Ja, persze.

Iszonyat rosszul aludtam, 3/4 6- tól 1/2 7-ig tartott, mire a cipőfelhúzásig eljutottam, közben folyamatosan ment a belső mantra, hogy de nem baj, majd cserében hogy feltölt energiával a futás és hogy milyen nagyon jó lesz és hogy milyen remekül kiszellőztetem a fejemé és hogy pusztulna el, aki ezt kitalálta.

Nem részletezem, hogy hogy indultam, hogy mentem, a lényeg, hoyg 4 km-t szenvedtem össze (szó szerint), kétszer álltam meg közben, elsőre olyannyira, hogy minden mindegy alapon még a patakhoz is lementem fényképezni, végül továbbmentem, de még egyszer meg kellett állnom. Ha egészen őszinte akarok lenni, fejben nem voltam rendben. Még inkább lélekben. Persze, volt ez az igazán rossz éjszaka, volt fülledt meleg, de azért ettől még lehetett volna kocogni, nem?  Hogy felvillantsam, mennyire szar volt, elmondom, hogy mikor ránéztem a telefonomra (és elég gyakran ránéztem, el lehet hinni), hogy mennyi van még a 4 km-ig, felsikítottam, hogy ba...a meg, még 1,5 km??  Vesd össze a korábbi poszttal, hogy azt már akárhogy is.

Olyan nagy volt a hangom, hogy én már 5 km-t egyben úgy lenyomok, megérdemlem, nagy volt a  fizimiskám, nem tűrhette az univerzum, egyetlen közepes erősségű, ám jól irányzott ütéssel sikerült partvonalra küldenie.


Úgy van, hogy szombaton lesz a Esztergomban a Teliholdfutam. Este 10-kor. És mindösszesen 4 km. És annyira kedvesen invitálnak, hogy nem baj, ha csak kocogok, nem baj, ha belesétálok, semmi sem baj, sőt, Gigi azt mondja, lekcoogja velem, az sem gond, mert ez családias esemény - és én meg szívem szerint elmennék, nem versenyezni, dehogyis, szimplán részt venni, talán azért, hogy érezhessem, igenis jut homokszemnyi rész nekem is a futós társadalomban, de közben meg iszonyú kínokat is okoz nekem, hogy nem vagyok odavaló. Megnéztem a tavalyi képeket, ne tudjátok meg, mindenki száguld, látszódik a képeken a tempó. Sírok. Nem merek elmenni.

Meg lehet kérdezni, hogy minek ez nekem, én is kérdezem éppen eleget magamtól. Egyrészt ez a 13.hetem, nehogy már versenyezni akarjak és nem is, legfeljebb magammal, szép, nagy, testes ellenségképem van. Nem a versenyért tehát, azt majd talán jövőre, ha sikerül megszabadulnom a sülyfeleslegtől és már csak arról fogok itt sopánkodni, hogy 6,60-nal vagy 6,65-tel futom a kilométereket. Muhaha.
Tehát nem ezért, akkor miért is? Két része is van. 

Egy, hogy összetartozás. Ha bélyeget gyűjtenék, a bélyeggyűjtőkhöz szeretnék csatlakozni, ha kosarat fonnék, a kosárfonókhoz, ha a japán tengeri algákból készített speciális ételek mestere szeretnék lenni, nyilván megtalálnám azt a közösséget, ahol apró porszemként is otthon érezném magam és tudnék órákat beszélni a témáról. Mivel azonban én futok futni szeretnék, szerintem jogos és érthető a vágyam, hogy olyan emberekkel legyek, akik szintén, akik inspirálnak és motiválnak és rohadt jók. Mit tegyek, szeretném nézni, ahogy mások futnak. Ha én már nem, ugye.

Kettő, hogy most komolyan, hol a határ? Egyszerűen nem jövök rá, hogy hol lehet meghúzni azt a vonalat, ahol még jól érzem  magam, mégis fejlődöm. Arra gondolok, hogy most futkorászom ezen az 5 km-en, bár ma éppen rohadtul nem, de tegyük fel, hogy lejjebb adok a nemlétező hübriszemből és könyörületet kapok cserébe, tehát futok ezen a távon szépen egymagamban, ügyelek a folyamatos jóérzésemre, de ez jó? Tehát, hoyg ennek így kell lennie? Nem kell meghalni  néha? Én speciel majdnem minden alkalommal meghalok egy kicsit, inkább igen, mint nem, de nem úgy fejlődik az ember, hogy mindig túllép kicsit önmagán?



Egészen konkrétan arra gondolok, hogy magamtól biztosan nem próbálnék  meg  2 km-t erőm szakadtából futni, ha nem jönne a Suhanj és nem aggasztana a dolog, tehát, hogy lehet, hogy én magamtól simán eltötymörögnék még igen hosszan a megszokott kis tempómban és a megszokott kis távomon, de azzal, hogy van egy külső motiváció (belső égető kényszer?), megpróbálom a lehetetlent és lehet, hogy 8 perc körüli időt futok, bár nyilván ígérni én aztán semmit ebben a témakörben, tehát, hogy lehet, hoyg nekem igenis kell egy kis noszogatás, hogy kilépjek a komfortzónámból? Például egy ilyen családias verseny?

A gondolatmenet folytatása úgy történne, hogy és ez még csak a fizikai sík, mert itt ez a nem túl szerencsés mentális vonalam, amit még nehezebben lépek át, mint az elképzelt fizikai határaimat, magyarul, mi a jó nekem, ha elmegyek erre a futásra és átlépem az árnyékom és legyőzöm magam és kilépek a zónámból és megpróbálok valamit tenni magamért, vagy ha maradok a fenekemen, s itthon gyűjtöm az erőt az egyébként igen közeli Suhanj-ra. Értem ezt a fizikai / metafizikai vonulatra egyaránt.

A mai katasztrófafutással kapcsolatban a következő kommentek nem jöhetnek: de legalább elmentél, nagyobb hős vagy, mint aki otthon ül, emlékezz, hol kezdted, bárcsak én már itt tartanék, mindenkinek vagy ilyen - szóval, én így ösztönzöm, hogy átlépjétek a komfortzónátokat. :)

Mindehhez még hozzátenném, hogy a nyamvadt mérleg ma reggel képes  volt azt mutatni, hogy 20 dekát híztam nőttem.


* wiki

2013. július 12., péntek

végy egy(etlen) nagy levegőt


Előre szólok: 5 km. Egyben.

A történet ott kezdődik, hogy 75 métert is iszonyú kínszenvedéssel tudtam lefutni. Akartam én, hogyne akartam volna a másoknak is bevált (és tényleg nagyon jó) edzéstervet követni, főleg, hogy azt ígérte, 12 hét alatt eljutok oda, hogy 5 km-t egyben. De nem ment. Akkor gondoltam, hogy jól van, értem én, nem baj, kövér vagyok, megérdemlem, majd kiszenvedem én máshogyan a fejlődést és éles logikámmal arra jutottam, hogy majd nem az időt, hanem a távot növelem. Ezt úgy kell érteni, hogy a két hét alatt eljutottam oda, hogy 75 méterről 100 méterre nőtt a táv. Innentől kezdve szédületes fejlődésen mentem keresztül, volt, amikor már 150 méterrel is növelni tudtam a távot és nem felejtkeztem el a táv centik méréséről sem.

Nem írom le az egészet, a blog legeleje erről szól, minden futás dokumentálva van, szilveszterkor ez lesz a program, ezt fogjuk olvasgatni. A Kabaré.

A lényeg az, hogy én soha nem gondoltam, hogy 12 hét alatt, a saját magam útját járva is eljutok az egyben lefutott 5 km-ig. Fel sem merült bennem, ma döbbentem rá, hogy éppen és pont. Egyébként meg annyi történt, hogy ugye abban maradtam magammal (segítőim is ezt tanácsolják), hogy maradjon most egy darabig a táv (nem mintha tudnék többet, de az jó, hogy nem is kell ezen feszengenem) és szépen csak futkorásszak boldogan és állítólag észre sem fogom venni, hoyg javulgat az időm. Mert azt azért valljuk be, hogy ez a 9,58 perc /km nem egy Gebrselassie -féle eredmény.

A másik ötlet az, hogy úgy maradjon az 5 km, hogy törekedjek az egyben lefutásra, én ezt úgy mondom, hogy nyújtsam a távokat, tehát ha eddig mondjuk 2,5 km - pihenő - 2,5 km volt, akkor legyen 3,0 km- pihenő- 2 km, majd 3,5 km - pihenő - 1,5 km. Ma pontosan ez történt, hogy mivel már kétszer is sikerült 3 km-t egyben futnom, gondoltam, hogy most aztán jól megnyújtom, lesz 3, 5 km az első etap, főleg, mert egy patak is fut az út mellett és le akartam fényképezni, szóval, hogy majd ott állok meg pihenni.
Aztán odaértem, bemondta a runkeeper, hogy 3,57 km és arra gondoltam, hogy ez már csak 1,5 km, nem lehet, hoyg meg tudnám csinálni egyben?  Nem is tudom, hogy ez honnan tudott felmerülni bennem, bennem, akinek 12 héttel ezelőtt az volt a legnagyobb mozgása, hogy kivittem a kukát az utcára. És megcsináltam, még csak nem is iszonyú nehezen (ezzel a tempóval, még szép, hahaha), vittem a kis testem előre és közben meg hihetetlen boldog voltam. Ez van, ilyeneket írok, hozzá kell szokni.
 
 
Nekem ez mérföldkő. Soha nem gondoltam volna. Soha, soha. És amit már nagyon sokszor elmondtam, a futás* számomra nem csupán futás. A feladat sem a futással kezdődik, hanem korábban, hiszen nekem kell 3/4 6-kor felkelnem, hogy munka előtt még futhassak, nekem kell kilépnem az ajtón a melegbe, nekem kell bemelegítenem, nekem kell megrándítani a vállam, ha szembejönnek és végigmérnek. És nekem kell tennem egyik lábam a másik után, nekem kell megküzdenem a légszomjjal, vagy azzal, hogy mennyire fáj a lábam, hogy begörcsöl, hogy ólomsúlyúvá válik, vagy egyáltalán, hogy mennyire szenvedek, mennyire unom, mennyire elegem van. És nekem kell ezekkel megbirkóznom és csinálnom tovább. Viszont az enyém az is, amikor az erdő mellett elönt az endorfin és nem kizárólag azért, mert bemond a runkeeper valami eredményt, hanem magáért az érzésért, hoyg futok. Hogy tudok futni. Hogy én,  a lusta, élveteg nő, aki legszívesebben napágyban heverészne és olvasgatna, tudok futni. Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon.**


A futás pedig nem kizárólag futás, ahogy mondtam már sokszor. Még mindig ott tartok, hogy döbbenten állok a tény előtt, hogy valami olyat művelek, amire ráztam a fejem egész életemben. Még mindig ott tartok, hogy azon töprengek, hány és hány olyan tevékenység, feladat, lehetőség volt és van, amire azért mondtam nem-et, mert túl kicsinek (másképpen: túl nagynak), túl bénának, túl butának, túl kövérnek éreztem / érzem magam. Amikor azt mondom, hogy egy egészen új dimenzió nyílik meg előttem (melynek kapuját nemcsak hogy én magam tartottam zárva, de jó erős lakatot is tettem rá, nehogy magától véletlenül is kinyíljon), akkor azt nem coelho-s álbölcsességként értem, hanem bátorításként magam és mások számára is. 


És hogy ne forduljak giccstengerbe, idebiggyesztettem a végére, hogy holnap reggel ugyanolyan nehéz lesz felkelnem, ugyanolyan mereven ébredek és ugyanúgy arra fogok első pillanatban gondolni, hogy a frászt kelek én fel, majd felkelés után ugyanúgy arra fogok gondolni, hogy nem vagyok normális. 
És ugyanúgy el fogok menni futni.


*értsétek jól, nekem a futás, másnak más




2013. július 11., csütörtök

minden bajom a szénhidrát

Tehát úgy van, hogy 8 kilót dobtam le, de meg lehet nyugodni, van ott még, ahonnan ez jött. Rengeteg.

 Ildikó kérdezte a múltkor a FB-on, hogy változtattam-e a táplálkozáson és megígértem, hogy írok erről is. Változtattam. Elég sokat. Nem akarnék senkit elkeseríteni, de a fogyás 70 % -a táplálkozáson és 30 %-a mozgáson múlik. Magyarul fenemód meg kell reformálni az étkezést. Ez nekem elég nehéz, legalább mint a mozgás, bár mostanában már jobban megy, de pl. az előbb meg kellett egyek két evőkanál eperlekvárt. Terven felül.


Én (sajnos) a szénhidrátot szeretem. A tésztákat, a pizzákat, a fagyit, a süteményt, a péksüteményt, a pogácsákat, a jó sűrű kenyeret, a kifliket!, s ugyan a csokoládé ma már nem hoz lázba, a héjában sült krumpliért rajongok. Például. És a lekvárokért.

Változtatni, változtatni, könnyű azt mondani! Én napközben elég jól elvagyok, nem vagyok éhes, eszem is keveset, na de délután.... délután minden ízlelőbimbóm turbófokozatra kapcsol és eszeveszett őrjöngésbe kezd, hogy most azonnal vessek nekik oda valami prédát. Egészen konkrétan nem éhes vagyok ilyenkor, hanem azt szoktam érezni, hogy úgy ennék valamit. És ez a legrosszabb fajta szirén.

Na, szóval, az van, hogy sokkal kevesebbet eszem. Ideális esetben naponta ötször kellene enni, ez nekem vagy megy, vagy nem. Törekszem arra, hogy a normál mennyiségnél jóval kevesebb szénhidrátot fogyasszak, így pirítóst eszem ugyan reggelire, de napközben direktben CH-ot már nemigen. Nyilván vannak kivételek és nyilván úgy is találkozik az ember vele, hogy nem gondolja (rejtett kalória), de a törekvésem az, hogy sokkal kevesebb kell belőle. Kiiktatni nemcsak, hoyg nem lehet, hanem tilos is, ez a jó hírem.

Borzalmasan utálom, amikor azt olvasom, hoyg csirkemell salátával, ehhez a szöveghez általában adnak egy fényképet, amelyen egy halom zöldsaláta mellé biggyesztenek egy szeletke grillezett csirkemellet, ezzel engem ki lehet üldözni a világból, kívánom, hogy aki még egyszer ilyet közzétesz, az egy évig éljen ezen a koszton. Merthogy unalmas. Nekem nagyon. Arról nem is szólva, hogy egy óra múlva olyan éhes - s ennek következtében olyan ideges (pedig szeretem a madársalátát, a rukkolát, a jégsalátát, mindent szeretek)- vagyok, hogy feltépem a hűtőt és mindent felfalok.

Tényleg több húst eszem, mint tenném normál esetben, de nem kizárólag csirkét. Nem vetem meg a tarjából készült flekkent, zsírosabb, zsírosabb, oké, de finomabb is. Paradicsomsalátával. Vagy a csevapcsicsát. Marhahúsból. Szeretem én a  csirkét, ezerféleképpen tudom elkészíteni (ezek közül is thai vonulat a number one), nincs ezzel baj, de ha már a szénhidrátomról mégiscsak le kell mondjak* és aszkéta meg talán mégsem kívánok lenni, akkor ez így rendjén van.

Köretet viszont nem eszem. Rizs, krumpli, tészta.... olyannyira semmi, hogy szinte soha, köretként egyáltalán nem, de pl. tegnap kolbászos paprikás krumplit kívánt a nép, abból ettem egy gyerekadagnyit és kész. Ez azért kell, mert így nem érzem, hogy tiltólistán van valami, legfeljebb nem akkor, nem mással együtt és legfőképp nem annyit eszem belőle, mint korábban.

Hasonlóképpen vagyok az édességgel is (ez a végzetem...), napközben nem eszem, este meg már nem szabad, de amikor sütök, akkor megjutalmazom magam egy szelettel, vagy ha nagyon jó fagyizó környékén járok, akkor nem hagyok egy gombóc fagyit, bár most azért elmondanám, hogy Füreden egyszer sem ettem a Bergmann fagyijából, ami nyilván kompenzáció, mert az Arácsi Cuki tökmagos pogácsájából viszont lefelé is, felfelé is. De legalább fagyit nem.

Ha édesség, akkor nyírfacukor, nagyon drága, igen, mivel azonban nem napi szinten kerül az asztalra, kibírható. Nekem nagyon hatásos, mert én olyan hasmenést kaptam tőle, hogy az output a duplája volt az input-nak, már-már fogyasztószernek is beillik. A férjem viszont jól bírta, nyilván egyéni érzékenység van mögötte, de jó lesz vele vigyázni. Állítólag 3-4 nap után megszokja a szervezet, mivel azonban én nem eszem folyamatosan, nem tud hozzászokni. Célszerű a vele készült édességek otthoni fogyasztása...

Mi is van még?  Most jó, mert sok a tényleges zöldség, de ez is hülyeség, mert télen azért ott a rengeteg mirelit és valljuk már be, hogy nem ember ellen való vétek a fagyasztott zöldség, szóval, párolva, főzeléknek tojással, virslivel, hússal, magában. Szerintem a mennyiségen múlik minden.

Még lehetne magam képezni a témában, például nagyon érdekelnek a szénhidrátok (nahát), hogy akkor gyorsan, meg lassan lebomlóak, meg glikémiás index és társai, szerintem ezek nagyon hasznos dolgok, egyszer majd elolvasom és félelmetes tudásra teszek szert.


Egy nagyon lényeges dolog van: nem szabad csak  a kilókra koncentrálni. A mérleg kell, de a centi a jó barátunk. Ha az ember elkezd mozogni, akkor a teste változni fog, ugyanis 1kg izom súlyban ugyanúgy 1 kg, mint 1 kiló zsír / háj **, viszont kisebb a térfogata, tehát kisebb helyet foglal el, vagyis, lehet, hogy a mérleg semmi változást nem mutat, de a ruháinkat könnyebben vesszük fel és ez azért milyen jó már.


Más nagyon nem jut eszembe, biztosan lehetne még írni erről többet, nem bánom, ha kérdeztek, de ha javasoltok, azt sem!


* nem mondtam volna? lemondás, az van.

**ne szépítsünk



2013. július 10., szerda

az előjáték fontossága

Ugye, nem hiszi senki, hogy  a verejtékmirigyek csak a hónaljban vannak? A lótúrót. Mindenhol. Ez a mai nap tanulsága.

Én ma úgy ódzkodtam a futástól, mint szűzlány a nászéjszakától, akartam is, meg kíváncsi is voltam, miközben simán kihagytam volna. Csak azt nem tudtam elképzelni, hogy ez jó is lehet.
Pedig 5 km-t futottam. Ötöt. Gombócból is sok. És ez még semmi, mert ez csak a mennyiség, miközben a hangsúly a tempón minőségen van.

Meg tudom magyarázni. Az úgy volt, hogy most B nap van, esetleg A, vagyis odafelé nagyon kellett futnom, visszafelé már bármi jó lett  volna, lépésben, hason csúszva, bárhogy. Odafelé én úgy futottam, ahogy bírtam és ez rohadtul megterhelő, én azért kérném a Suhanj szervezőit, hogy biztosítsanak fülest minden résztvevőnek, mert ezt a dart-veder-s lihegést nem akarnám, hogy mindenki hallja. Nagyon csúnyán és (sajnos) hangosan zihálok. Nem lihegek, zihálok. És kivagyok, totál kivagyok.
1,96 km lett, de én ezt betudom 2 -nek, ne tököljünk apróságokon már na.
A pihenő alatt történt meg, hogy ránéztem a pólómra és vizes foltokat láttam és bevillant Tihany, hogy ezt látva ott mindig megnyugszom, hogy ja, hát a csap összespriccelt, na, most ezen továbbléptem és bevillant, hoyg ja, ez nem csapból van, basszus,  hanem belőlem. A sok zihálás, hát mondom. 



És akkor a visszaút, hát ilyet, nem találok szavakat. Hihetetlen jó volt. Még 1 km-ig olyan jajlegyenmárvége érzésem volt, de utána, kapaszkodjatok, nem éreztem semmit. Mármint semmi olyat, hogy unom, utálom, fáj a lábam, fáj a valamim, nem kapok levegőt, semmi, én csak kocorásztam végtelen békességben, s hogy legyen teljes a giccs-körkép, elmondom, hogy madárcsivitelés, lombos erdő mindkét oldalról, patakcsobogás is volt. Bár a múltkor egy kisróka és egy kismókus is volt, most azonban nem, de mindent azért nem lehet.

A lényeg, hogy visszafutottam ezt a 2 km-t, lassan, nyugodtan, és azt éreztem, hoyg még mennék, nem állnék meg, ha nem muszáj, így aztán visszafordultam az úton és még bő 1 km-t lenyomtam és azt hiszem, csak azért álltam meg, mert haza kellett mennem már. Ezt adjátok össze. Azt azért nem bánnám, ha a jó érzés nem a harmadik kilométertől jönne, hanem úgy a harmadik métertől, de azt mondták ma a DK-s társaim, hogy ez az előjáték. Ez így jó, bár ha azt nézem, hogy a maradék 2 km meg a tiszta játékidő, akkor mégiscsak várom, hogy a harmadik métertől játsszunk.

before



after


2013. július 9., kedd

elmondanám ezt néked. ha nem unnád.*

Szóval, az úgy van, hogy nekem alacsony a tűrésküszöböm és nagyon könnyű megbotlani  benne, tudom.

Az történt, hogy Tihanyban, a piacon összefutottunk falunkbéliekkel, ez rendben van, oké, kicsi a világ és én sem vagyok már annyira nagy. Kedvesek, aranyosak, meg minden, az egyik (jelen nemlévő) családtag a férjem bringástársa, ez is jó. Meg az is, hogy ez a család sokat bicajozik és együtt, én mindent elfogadok, de azt, hogy engem azért csesztessenek, mert nem bringázok,  na, azt nem. Hogy milyen a családdal együtt, azt is elhiszem. 
Hozzáteszem, éppen túl voltam a 4,5 km-es personal best-emen, a hajam a zuhanytól még vizes volt, éppen csak nem lihegtem.

Mindez azért fontos, mert sokszor érkezik olyan komment, hogy kedvet csinálsz a futáshoz, de én futni neeeem... és én mindig azt mondom (mert így is gondolom), hoyg nem a futás a lényeg, hanem a mozgás. Én futok, mert ez kihívás számomra, de nem szoktam senkit  macerálni, hogy de neked futnod kellene, nem bicajozni, nem gyalogolni, nem akármi. Mindenki csinálja azt, ami neki jólesik neki, vagy azt, ami nem esik jól (még), de ki akarja próbálni, vagy azt, amit még sosem, vagy éppen hogy mindig is, szóval, nem leszek futás-sznob. Mozogjatok, mert az jó, ennyi.

Sajnos, nagyon udvarias voltam és nem válaszoltam, pedig éppen eggyel többször hangzott el a csodálkozó kérdés, mint kellett volna (konkrétan: kétszer): hogy te nem bicajozol Zoltánnal? de miért nem? 
Megmondom.

Mert nem szeretek a férjemmel lenni. Nem szeretem a közös kihívásokat. Nem akarok vele együtt szembeszegülni a széllel. Nem akarom érezni az együttlét örömét. Nem tetszik, hogy még itt is együtt. Nem szeretem, hogy együtt izzadunk, együtt állunk meg, együtt térünk be egy pofa sörre és nem szeretem azt sem, ha együtt fekszünk le a szénakazalba. És biztos azt sem szeretem, hogy együtt nézzük ki a távot. Meg este együtt térünk haza. Meg egyáltalán.

És mindehhez még az is van, hogy én csak az iróniát szeretem. Azt viszont nagyon.

Na, igazából az van, hoyg nem szeretek bicajozni. Nagyon nem. A férjem meg nem szeret futni. Nagyon nem. Mi csak egymást szeretjük. Pont.


* Kosztolányi