2013. augusztus 29., csütörtök

ha kedd, akkor ez Belgium*

Ha szerda, akkor meg futás.


Én sokat szoktam azon gondolkodni, mert az elmélet és a töprengés nekem még mindig jobban fekszik, mint a fizikai test mozgatása, hogy mennyire változott meg a futástól az életem és azt kell mondjam, hogy eléggé, de azt is kell mondjam, hogy nem nagyon. Az ambivalencia feloldásához ismerni kell engem, de igazán ám, tudni kell, hogy van bennem egy nem túl szerencsés kettősség,  melyről papírom is van (sárga), és ami alapvetően befolyásolja az életem.

Egyrészről rengeteget változtam, hiszen képes vagyok erőfeszítéseket tenni, méghozzá olyan területen, amely távol áll tőlem, tehát nem arról van szó, hogy képes vagyok-e marketing szigorlatra 5 nap alatt felkészülni (igen, sőt), képes vagyok-e Stockholmban angol nyelven megtanulni egy multinacionális cég honlapjának készítését (igen), vagy sorolhatnám tovább**, tehát nem erről van szó, hanem egy olyan területen tett erőfeszítésről, amely számomra szűz és ismeretlen és még berzenkedem is*** és így aztán fogalmam sincs, hogy ez nekem jó lesz? tudok rajta haladni? bírom? akarom? tetszeni fog? minek? Egyébként sem vagyok az a kimondottan erőfeszítős típus, lusta vagyok és gyenge és legszívesebben heverésznék egész nap a nyugágyban és olvasgatnék, hogy időnként erőt vegyek magamon és a Naptól felhevült testemet a fekhelytől elszakítva a medencében keressek felfrissülést. Jó, hát érzem én, hogy ez ciki, de mondom, lusta vagyok, de az is lehet, hogy mindez múlt idő, már nem vagyok lusta, már mozgok és csinálom és akarom és igen, egészen nyíltan képes vagyok bevallani, hoyg tetszik. A múltkor egy ismerős azt mondta, hogy rajongva beszélek a futásról, ezt adjátok össze, ezt észre sem vettem. Tehát feszítem a fizikai erőm, sosem gondoltam volna, igen, elég sokat változott az életem.

Másrészről viszont mégsem változott az életem (a belső életem, teszem hozzá), mert van bennem egy kis elszántság, nem mondom, hoyg sok (sajnos), de ahogy egy másik ismerős (sztem kicsit rosszmájúan, de lehet, hogy tévedek) írta, volt a fényképezés, abba ugyanezzel az elánnal vetette bele magam, de volt a mániákus befőzés is, na, nagy cucc, most itt a futás. Ez szerintem frusztráló és meg is haragudtam, mert ki szereti, ha szembesítik viselt dolgaival, de azért na! Részben van csak igaza. Igen, ha elkezdek valamit, belevetem magam, szeretem jól csinálni a dolgokat, szeretem, ha nem pusztán marginálisan érintem az adott témát, hanem rendesen, elvégre azért is érdekel, nem?  Előfordul, hoyg valamit ejtek, de az csak azért, mert menetközben kiderül, hogy mégsem az én terepem, ilyen van,  az önként vállalt, ám felesleges tehertől elég gyorsan megszabadulok (a futás ebben azért különleges, mert önként vállalt, nehézkesen induló és nehézkesen folytatódó, ámde nem felesleges és nem teher). Amit viszont, az rendesen, így aztán nem történt nagy változás az életemben, így értem a statikus voltot.

Azt, sajnos, nem állíthatom, hogy az adott területen végzett munka mindig tökéletes, és nincs nála szebb és jobb, azt azonban igen, hogy én a legtöbbet teszem meg a cél érdekében, s mondom ezt akkor is, ha esetenként ez sem kívülről, sem belülről nem így tűnik.

(Mindazonáltal szeretném elmondani, hogy a befőzés is megmaradt, és a fényképezés is megmaradt,  meg egy csomó minden megmaradt, nyilván egy újabb szereplő bevonásával a főszereplők játékideje csökken, de ez tök természetes. És még dolgozom is.)


Végezetül elmondanám, hogy "ha szerda, akkor futás" jegyében tegnap 5 km-t futottam 8, 49 perc / km átlaggal és akkor ez rímel a fent írtakra, hogy nem tökéletes, de megteszem a tőlem telhető legtöbbet, ez ugyanis nekem perpill a végsebességem, ez van, majd lesz jobb is.


ez pedig a kert, ahol nem futok, ellenben fényképezek



* film

** iszonyatos kétségekkel, rohadt nagy szorongásokkal, álmatlan éjszakákkal, satöbbi, ezt azért hozzáteszem

*** minden terület új és szűz és berzenkedéssel tölt el, ezt itt most leszögezném

 

2013. augusztus 28., szerda

nemsokára futok is

Az angol, aki dombra ment fel és hegyről jött le c. filmben a wales-i kocsmáros kifakad, hogy a "mi hegyünk egy domb".
A mienk is.

 Őr-hegy érkezése balról
 
Őr-hegy érkezése  jobbról

Szóval, hétfőn voltam ám futni (csak azóta nem volt wifink és ezzel meg is állt az élet). Abszolút semmi kedvem nem volt kimenni, mondtam is a férjemnek, hogy jaj, hát menni kellene, de egy porcikám sem és semmi kedvem, tán bele is halnék, mindenesetre ezt többször is elmondtam, mintegy bele a vakvilágba, ámde a férjemnek címezve, aki viszont nem hatódott meg, amit (most jut eszembe) én nem is értek, mindenesetre a rá jellemző tömörséggel azt válaszolta: hogy de hát tegnap nem voltál. És tényleg nem a szavak embere.

Én most éppen tanácstalan korszakomban vagyok, mennyit lehetne futnom, mennyi az ideális és kedvező és tetszetős és ildomos, így aztán arra gondoltam, rendben, 4 km-be nem halok bele, legyen hát annyi, bár az az említésre méltó dolog történt még, hogy induláskor mondtam, hogy most nem futok sokat, csak olyan 5 - 6 km-t, jegyezzük fel az eseményt és a dátumot.

Szóval, 4 km lett és próbáltam rendesen, igazian futni, nemcsak kocorászni, hanem tempósan menni, s bár még mindig túlzásnak érzem a teljesítményemmel kapcsolatban ezen szó használatát, de nem nagyon tudok mást rá, egyébként pedig nem is kell, igenis nagyon haldokoltam futottam, melynek következtében 3 perccel jobb időt futottam a távon, mint az egy hónappal ezelőtti Teliholdfutamon, lásd az oklevelemen lévő időt. Na jó, ezt nem tudom diszkréten intézni, mert nem linkeli be, ki kell írnom nyíltan, hogy 37: 36 volt.
Volt.

Hétfőn ez az idő ennyire változott és ez szerintem klassz. Nem magában, hanem az előző viszonyítási ponthoz mérve, de klassz. Szerintem egyszer még megérem, hogy futni is fogok.




2013. augusztus 23., péntek

az első örökre megmarad


Röviden úgy tudnám összefoglalni a tegnapi NKE-s szigetkört, hogy a híd túl messze van*. Mindkettő.


 Hosszabban meg úgy, hogy ha még soha nem futottad körbe a szigetet, akkor érdemes az Árpád-híd felől a városba érkezni, majd naponta többször átmenni a Margit-hídon, minden alkalommal a villamos ablakára tapasztott szemekkel, hogy egész nap aggódj, nemtudomkörbefutni, nemtudomkörbefutni, végül ne hagyd ki a gyalogos érkezést sem, hogy lásd, a sziget még reggel óta is nőtt. Hosszában.

Hatkor kezdődik a Dagadt Köcsögök Nagy Közös Edzése, én korábban érkeztem, mert öltözőt akartam bérelni, bár mint utólag kiderült, erre  (természetesen ) semmi szükség nem volt. Állati szerencsém volt, mert az öltözőt éppen akkor hagyták el a cuki, fiatal, bombatestű lányok, így senki nem volt tanúja az átöltözésemnek, így nem generálódott újabb szorongás. 

Elég sokan összejöttünk, bár nekem nincs összehasonlítási alapom, mindenesetre úgy éreztem, vagyunk elegen,  és csak reméltem, hogy a közös edzés nem azt takarja, hogy nekem együtt kell futnom mással, pláne, hogy mindenkivel, mert azt én annyira** nem preferálom. Meg lehet nyugodni, nem. Szépen mindenkit előreengedtem, menjetek csak, fussatok csak, én majd a legvégén, de Evi nem hagyott el és velem jött. Mondott valamit valami izomlázról, meg hogy 1 km után ő visszafordul, de ez csak 4,5 km-nél jutott eszébe és hát én ugyan mondtam, hogy forduljon vissza, de akkor meg már nem akart. Valamiért.

Induláskor nem találtam a runkeeper-t a telefonomon, szerintem ideges voltam, de nem baj, van másik, sőt, másikak, most az endomondo került főszerepbe, ami azért tetszett nagyon, mert kiírta, hoyg 1 liter vizet ontottam a környezetemben lévő flórára és faunára és igen, így éreztem én is.

Na, most még az is volt, hoyg beszélgetni kellett és mondhatnám, hogy azért, hogy eltereljem Evi figyelmét az izomlázáról, de nem vagyok én olyan hős vitéz, hogy másnak segítsek, mikor nekem is rohadt nehéz, szóval a beszélgetés belső, jóleső kényszer volt, két nő kocorászott és beszélgetett, bár főleg ő, valljuk be. Úgy történt, hogy a táv növekedésével fordítottan arányosan csökkent a kényszerem a válaszadásra, a sziget kezdő oldalán még kérdeztem is, meg válaszoltam is, úgy érezhettem, hogy abszolút partiban vagyok, hát megy ez nekem,  a másik oldalán már csak egyszavas válaszokat adtam (igen, nem, sajnos, de főképpen az aha játszott, az olyan kilégzéssel kicsúsztatott válasz, még éppen belefért), hogy a vége felé már ennyit sem, ott  mondta a társam, hogy na, akkor mostantól ő hosszabb sztorikat mesél, én meg majd hallgatom.
Végülis egyben lefutottuk a szigetkört, nekem a pulzusom 160 körül, Evinek viszont (beszéddel együtt) 150 alatt, egyszer majd én is szeretnék Evi lenni. 

Futás közben egyszer csak valaki rám köszönt, nem tudok másra gondolni, mint hogy a fenekem alapján ismert meg Anikó, ez milyen durva, nem?, futsz gyanútlanul és egy wampos társad rád köszön. Azt hiszem, társalogni akart, de én meg nem nagyon, mert ez már a sziget másik oldalán volt.. De aranyos volt, utána  megkeresett. Evi szerint engem mindenki ismer, pedig én direkt nem neves pólót rendeltem, még csak az kellene, hogy aki a fenekemről nem ismer meg, az a pólóm hátulján olvashassa, hoyg én én vagyok.  Nem kell az egész városnak nevetni, elég ha a felet teszi.

A legvégén még az történt, hoyg egyszerűen nem vettem észre, hoyg nem öltöztem át (érdemes volt szekrényt bérelnem), szerintem elfáradtam, vagy a társaság terelte el a figyelmem, nem tudom, de a testhez tapadó nacimban és a fenekemről állandóan felcsúszó DK-s pólómban (és még vagy három táskával) battyogtam át a hídon, csak amikor a férjem azt mondta a parkolóban, hogy áh, teljes menetfelszerelésben, akkor döbbentem rá, hoyg basszus, nem otthon vagy, ahol a földeken legfeljebb kisrókát örvendeztetsz meg az outfit-eddel, szóval, falusi lány esete a anyagvárosban***.

így beszéljek közben, hogy ilyen idő lesz

(állítólag nem mindig derül ki a bejegyzéseimből, hogy jó volt-e vagy sem az adott alkalom, én ezt nem hiszem, hoyg így van, de akkor összefoglalom az egyértelműség kedvéért: baromi jól éreztem magam a többiekkel. viszont nem ígérem, hogy a szarkazmusomat mindig megmagyarázom****)

* könyv és film

** egyáltalán nem

*** na jó, mi Pestről költöztünk ki egy faluba, de az már nem most volt, az idő nyomott hagyott a memórialemezen

****  nem DK-stól jött a levél


 

2013. augusztus 21., szerda

akinek hétanyja van

Az is biztos már, hoyg én nem leszek a terepfutas.hu oldal regisztrált felhasználója. Pedig csak arra futottam, amerre kezdő koromban, Kis Tócsa, Nagy Tócsa, Postaláda, Lovak, Férjemszobra, satöbbi, de hogy ezt a helyet hogy találtam, ez valami szörnyű.  Még jó, hoyg nem bicsaklott ki eddig a bokám. Áldott aszfalt.

Viszont az igaz, hogy egészen más dolog úgy futni, hogy elindulok A-ból és nem fel-alá futkorászom, mint itt, ugye, hanem teszek egy kört, változatos a táj, tök jó. Hogy mégsem ez lesz a jövőben, annak pont a tegnapi futás az oka, emelkedők, szembeszél, volt ott minden, de nem álltam meg. Csak egyszer, amikor rám jött a hasmenés, de az meg indokolt. Mondom: emelkedők, méghozzá azok az alattomos, hosszan elnyúló típusúak, nehogy egyszerre halj meg, minden lépésnél csak egy kicsit, de gyakran. Mindig csak egy kicsit forgatta meg bennem a kést.


Ritka szar időt mentem, de az előzőek ismeretében azt tudom mondani, hogy fusson ennek alapján jobbat, akinek hétanyja van és mivel ez a mondat már nagyon régóta várt a megfelelő közegre, most elégedett vagyok, úgy érzem,  megtalálta a helyét.


Ezzel mintegy eloszlattam fejem fölül a bút és bánatot, hoyg vajon már soha többé nem futok rendesen, igenis fogok, a fejlődés ugyan nem töretlen, de előrefele mutat. Igenis.

Holnap szigetkör, csak mondom. Meg előtte nadrágvásárlás.


2013. augusztus 19., hétfő

egy mondat a zsarnokságról*

Amikor már futottam 1,5 km-t egyben és összesen meg 3,5 -et, akkor egyszer megesett, hogy 500 métert sem sikerült produkálnom, de azt is csak valami kínszenvedés által- na, erre igyekszem gondolni, meg arra, hogy ezen is túllendültem akkor és csupán átmeneti állapot volt, mert a másik opcióban, hogy a bevett 6- 8 km-ek után most már csak ilyen rohadt szenvedős, ólomlábas, többszöri megállással tarkított 2,3 km-ek jönnek, (hogy úgy mondjam) nem telik kedvem, konkrétabban nagyon-nagyon utálom és elegem van és elszomorított és elkenődtem és hazakullogtam.

2013. augusztus 16., péntek

hozott is, meg nem is

Nem mertem bemenni egyedül a Nyúlcipőboltba, csak bámultam befelé és nem mertem bemenni és ez szerintem egy végtelenül szomorú történet.

Pedig akartam, hát hogy a frászba ne akartam volna, nincs cipőm, eladtam a ketteskét, az első teljesen meghalt, és én nem vagyok egy barefoot runner, futni viszont kell. És még ez sem volt elég ahhoz, hogy bemenjek. Nem tudom a konkrét okot, de valahogy az a lappangó érzés volt bennem, hoyg én még 
senki  vagyok és nem vagyok odavaló és mit is keresek én egy futócipőboltban és benéztem a kirakaton keresztül és két pasi beszélgetett, fogtak valami cipőt a kezükben és azt mondtam, hogy én ide biztosan nem és nem is. Ez nagyon szomorú és nem vicces egy cseppet sem, mert miközben a havi 70- 80 km meglesz, még mindig itt tartok, teljesen leértékelem magam, nem is tudom, mi kellene nekem.*

Végül  a decathlon-ban vettünk egyet a közben odaérkezett férjemmel, egy Adidas-t, semmi extra, sima futócipő, no name, és ez nem azt jelenti, hoyg az Adidas nekem már semmi, dehogynem, soha életemben nem volt ilyen sportcipőm, én csak azt mondom, hogy elképzelhető, hogy ugyanennyi pénzért egy jobbat kapok, ha képes vagyok felnőtt emberként viselkedni. Aki 40 fölött is ilyen béna, annak ez jut.




A cipő egyébként tök kényelmes, hosszan vívódtam azon a kardinális kérdésen, hogy 39,5-es vagy 40-es legyen, egyszerűen nem jutottam dűlőre. Bekapcsolták nekem a futógépet is, és az legalább vicces volt, mert a csaj beálította 6km-es sebességre, én meg úgy megijedtem attól, hogy iszonyat gyorsan fut ez a nyamvadt pad alattam, hoyg kértem, vegye már lejjebb, én így nem tudok, levette 4 km-re, majd még lejjebb, 2-re, de az szerinte már csak séta. Kicsit besértődtem, utána derült ki, hogy én 6, 6 km/h -val futok mostanában, de ez ott valahogy nagyon soknak tűnt. Vagy a futópad 6,6 km-e nem ugyanaz, mint az enyém.
Mindenesetre mondtam neki, hogy sajnos, roppant zavarban vagyok, megkérhetném, hogy elmenjen? Tök normális volt, nem bántódott meg.

Ma reggel kimentem futni, egy porcikám sem, annyit tudok mondani róla, és ez menetközben sem változott, de azért amikor kiderült, hogy 8,19 km-t lefutottam ezzel a tempóval, mindent elfelejtettem. Szerettem volna 8-at, hiszen a Suhanj-on is ment, de szerettem volna 9 perc/km  alá menni és úgy gondoltam, valahogy kiszenvedek magamból egy 8, 58-asat, csak tudok ennyit, nem? Nekem a telefonon a runkeeper csak a km/órát írja ki, én meg alapból sem vagyok jó matekos, nemhogy futás közben azt számolgassam, ez mennyi, van ott nekem egyéb dolgom is: Itthon viszont kiderült, hoyg 8, 42 - na, akkor javultam távban és időben is, igaz, ma hagynék mindent másra.


Ezen a tegnapi napon sokat jár as eszem, mert nagyon bánt, miközben nyilván csak magamra haragudhatok, megérdemlem, aki hülye, az megérdemli, de azért közben meg el is szomorít, 40 fölött is még itt tartok? tejóég.

csillagközi futás



* drága köcsög barátaim megmondták: fenékbebillentés. és / vagy maflás. sztem ez jó. mindenesetre legközelebb eljönnek velem.



2013. augusztus 14., szerda

többszörös köztes állapot

Most éppen két cipő között vagyok,  ahogyan a katolikusok két asszony között, igaz, ők, holnaptól*.

A régi már nem jó, az újnak pedig lett lészen új gazdája, bedobtam a törölközőt, nagyobb cipő kell. Holnap újfent nekifutok a projektnek, tegnap a Decathlon-nal történt telefonos egyeztetés során derült ki, hogy nem elég, ha futkározom az áruház sorai között, de pattanjak már fel a futógépükre is. Így holnap nemcsak cipőt szeretnék venni, de egyben a napi penzumomat is lenyomom fényes nappal, nyílt téren, szerintem jó marketing az üzletnek. Este 6 körül érdemes kilátogatni a budaörsibe.

Korábban ígértem, hogy megmutatom, változtam-e, ezt tudom mára felajánlani. Úgy van tehát, hogy a férjem minden hónap elején lefényképez, így a lenti kollázson van egy 0.hónap (origó), majd az 1., a 2. és a 3. hónap eleje. Szerintem van változás centiben és kilóban is (pontosítok: konkrétan tudom), én azonban többet és gyorsabban és látványosabban szeretnék, hízni már olyan jól megy, nem lehetne a másik oldalt is kipróbálni? És nem.


Szeretném felhívni a figyelmet  a csodás papucsomra, ez a kerti vörzsön, ha tudtam volna, hogy oly bátor leszek, hogy közzéteszem, biztosan figyelek az outfit-emre. 

A lassú változásról még el szeretném mondani, hogy ismert kortárs íróink egyike (nevet nem mondok, bár, sajnos, vállalta a véleményét) azt mondta nekem, hogy kell ugyan az Aranka néni jóindulata, hogy nagyon lássa a különbséget, de mintha tényleg látszana valami. Ezen azért besírtam.

Nagyon lassú apadás várható a Dunán testen, pedig én tényleg rendes vagyok, ha összehasonlítom a téli és a mostani étrendemet, étkezési szokásaimat, s ha ehhez még hozzácsapom a heti 20- 25 km futást, akkor újból azt érzem, hogy nem fair az Univerzum. Mindenesetre a héten megvigasztaltak, hogy megy ez és menni is fog ez, szarjam már le a mérleget, tegyem a dolgom és kész. Az biztos, hoyg mindig új és új motivációt kell keresni, mert az az általános kiindulópont, hoyg szeretnék vékony(abb) lenni, nem mindig ad elegendő muníciót a hétköznapokra. Nekem most az  segít, hogy szeretnék jobban, többet, gyorsabban és magasabbra futni, ehhez pedig fogyni kell, vagyis mostanában paralel működnek a motivációk, fogyni kell, hogy futhassak és futni kell, hogy fogyhassak. Időnként a második fontosabb az elsőnél.

Mindig is utáltam azokat, akik  valamit elhagynak az étkezésükből, s ezzel máris ledobnak két hét alatt 5 kilót, de hogy, mégis hogy, kérdem én?? Én nem eszem egy csomó mindent, az élelmiszerek egy másik részét csak ritkán, nem tudom megmondani, mikor ettem egy szelet krémes süteményt, a fagyival kapcsolatban pontosan tudom, hoyg a nyáron összesen 6 gombócot nyomtam magamba, kenyeret csak reggel egy szeletet, és most ne mondja senki, hogy nagyobb lesz a jutalmam, mert megdolgozom érte, mert ez speciel nem érdekel, ebben a kontextusban én a könnyű, gyors és látványos megoldásokat részesítem előnyben. Részesíteném. Azt se mondja senki, hoyg fel sem 4 hónap alatt,tehát ne várjam, hoyg le majd ennyi idő alatt, ugyanis 4 hónap alatt én bármikor el tudok brutálisan hízni, bármikor. Na.

És azt se mondja senki, hogy biztosan a centik mennek le, mert izmosodom, ugyanis én mérem a kilókat és a centiket is, na jó, két dolog igaz, az egyik, hogy van csökkenés (de lehet, hoyg csak kinyúlt már a mérőszalag, annyit húzkodom), a másik pedig az, hogy gyakorlatilag képtelen vagyok következetesen ugyanott mérni magam, egyszerűen nem találom a múlt heti helyet, biztosan a rajtam lévő puhaság miatt.

Elkenődve csak néha vagyok, mert mégiscsak érzem a változást, igenis kifogytam már ruhákból, ami azért jó, mert ebben a köztes állapotban most pontosan egy nadrágom van, ami még vállalható, nem feszül, de nem is lóg, így az elém tárt két út közül választhatok, melyiken járjak. Fel vagy le. Le.  A kilókkal.

Határozottan nem tesz jót a futás hiánya, egyből több időm maradt az aggódásra.
Egyébként pedig mínusz 9 kiló.


* aug. 15. - szept. 8.között van Nagyboldogasszony és Kisboldogasszony, remélem, jól írom


 

2013. augusztus 13., kedd

csak miheztartás végett, gondolom én

Azt  is meg kell tanulni, hogy mikor ne menjen futni az ember.

Az utóbbi két hétben háromszor volt egy-egy olyan napom, amikor az egyensúly-rendszerem ( van ilyen? ) bekrepált és nemhogy csak feküdni tudtam, de azt is csukott szemmel, forgással. Nem tudom, majd helyrejön. Tegnap viszont sikerült megint egy ilyet  produkálni és bár ma reggel nagyon erős volt a kísértés, hogy nem futok, gondoltam, hogy na, ne már, légy erős, ne lustulj el, menni kell.

A frászt kell menni. Nagyjából semmi sem volt jó, de már (megint) éreztem a pálya felé menet, hoyg hagyni kellene ezt, de azzal nyugtattam magam, hogy csak 3,5 km-t futok, ahogy tudok, mert meg kell nézni, ez hogy menne. Hogy menne, hoyg  menne.. sehogyse menne.

Először is az új cipőm mégsem jó, szerintem szimplán kicsi és nem az én lábamra való, ami azért gáz, mert egyébként meg tök jó futócipő. Majd írok egyszer róla.
Másodszor volt bennem szédülés, sokkal - sokkal enyhébben, de szédültem,  nem annyira jó így kocogni.
Harmadszor olyan piszkosul bekezdtem az elején, hogy alig tudtam levegőt venni, mégis minek, mondja meg valaki, ha tudom, hoyg nem tudom ezt a tempót hosszan produkálni, noch dazu nyűggel a testemben, minek kezdek így? Ennyire vagyok hülye, na.

Még az is volt, hoyg elvergődtem 1, 2 km-ig ezzel a számomra tényleg remek tempóval és visszafordultam, mondván, ez a 3,5 fele... mikor rájöttem, hogy nem ez a fele, akkor megálltam, hoyg utána el se bírjak indulni. Próbáltam, valahogy 1, 66 km jött össze, majd hazakutyagoltam.


Szerintem szimplán arról van szó, hogy a cipőt adjam el, ill. ne képzeljem, hogy a Suhanjos 8 km nekem alap lenne.

2013. augusztus 11., vasárnap

dedicated to Fibonacci

Én azt már megtanultam, hogy egy futóversenyre a legfontosabb felszerelés a klotyópapír*. Anélkül mostantól sehova.
Egyébként meg  váltóban harmadikok lettünk.


Nem leszek összeszedett, verseny után nem tudok,  és ha lehet, ne javítson ki senki, hogy előtte sem.
Szóval, tegnap menni kellett futni és sokat és versenyre, ezek mindegyike önmagában is elég, trióban FB-on a különös kegyetlenséggel elkövetett események közé sorolandó. Reggel még eléggé észnél voltam, déltől jött a mindent beborító nagy para, majd 2-kor eszembe jutott, hogy muszáj befestenem a hajam, így nem mehetek (negyed 4-kor ment a buszom), 3-kor pedig úgy döntöttem, az életnek nincs értelme.

Elég korán kiértünk a helyszínre, ez azért célszerű, mert így sokkal többet idegeskedhet az ember. Kaptam DK pólót, felhúztam rászorítottam a testemre, a későbbiekben ennek még lesz jelentősége. Létezik a beszéd-tett elmélet**,  szerintem ennek egyik speciális fajtája, hogy amint DK pólót húzol magadra, már DK tag vagy. Szólítsatok ezentúl egyszerűen köcsögnek.

A.  hogy feszít a pólójában ...!   
 B. hogy feszül a pólója...!

A Suhanj nekem debütálás is volt, szeretek többször debütálni, Esztergomban életem első versenyén voltam, itt meg egy csomó olyan emberrel találkoztam, akikkel eddig virtuálban nyomtuk. Mind nagyon kedves, azt mondták, hogy jobb vagyok, mint a fényképeken. Szerintem jóban leszünk.

A versenyről meg nem is tudom, mit írjak, olyan stresszben voltam, hogy az első másfél órát a váltóhely mellett töltöttem és ordítottam, ahogy tudtam, nagyjából mindenkinek, az egyiknek, mert DK-s volt, a másiknak, mert csapattársam volt, a harmadiknak meg, mert kedvelem, meg hát nézd, hogy fut, uramisten, hűdecuki, biztassuk, már megint itt jár, mindjárt vált, bírja még ki, tejóég, ez továbbfut - valahogy így.

 azt hitte, fülbevalóban kell futni. időben rájött, hoyg nem


A váltás úgy történt, hoyg az egy darab chipes rajtszámunkra bugyigumit kellett fűzni és azt a derekunkra fűzni (majd váltáskor kibújni belőle, a másiknak meg belebújni), de én mondtam a csajoknak, hogy hadd lehessek már én az etalon, az én derekamon kössük meg, mert ők túl pilinszke testűek, így legfeljebb lecsúszik róluk, de rám legalább rám jön majd. Én azt hittem, macerásabb lesz, de nem. Hiába, a profizmus, ugye. 

A csapatomat DK Übercsapatnak hívtuk,  most mit (ál)szerénykedjünk. Ha egy dolgot kellene említenem a csapattal kapcsolatban, nem a versenyt mondanám, hanem azt, hoyg engem akkor hívtak meg ide, amikor még 2 km-t sem tudtam egyben kocorászni, szerintem ez olyan fokú bizalom és biztatás, ami a tényleges futásnál is fontosabb, mert így is vállaltak engem, tehát annak fényében is, hoyg ezzel nekik sokkal többet kell majd futniuk. Meg kellett már végre tapasztalnom, hoyg milyen csapatban dolgozni, egy felé húzni a szekeret úgy, hogy mindenkinek pozitív legyen a végeredmény, szerintem ez sikerült. Judit, Kata, Anett - kalapemelés. Mélyen.

Egyébként meg úgy volt, hoyg egyben lefutottam 8 km-t, gombócból is sok, ennyit még én soha. Mikor már érett az idő, hoyg én következem, mert Judit a laza 2 órásának a végén jár, és már ott álltam a váltópontnál, akkor (sokadszorra) megint rám jött a hasmenés, ezen azért szeretnék még dolgozni, mármint ennek kiiktatásán, főképpen, hogy addigra nem volt már WC papír, ne tudjátok meg. Ott azért én rekordokat futottam. Bé variációnak még ott van a lehetőség, hogy a nyakamba akasztott hengerrel futok.

 a Nő, akinek nem mondták, hogy a FEJlámpa szó nem véletlen ám


Mindenesetre nekilódultam, iszonyúan figyeltem, hoyg csak nyugalom, Zazikám, úgyis lehagynak, úgysem számít, te csak menj, ahoyg szoktál, ne kapkodj, ne rohanj, csak menj - ennek ellenére az első "uramatyámmindjártmegállok" a starttól 500 méterre lévő fordítónál volt, nem mondom, hogy nem estem kétségbe, hogy mi lesz itt, de szerencsére a DK által olyan 300 méterenként kihelyezett tagok mindig ordítottak egy olyat ( a sziluettem, ugye), ami továbblökött. 
Sokan drukkoltak, sokan úgy ám, hogy bekiabáltak, hoyg hajrá, Zazi / hajrá, Rita, ez jó, tartsuk ezt meg,  kérem tisztelettel, cserében erős orgánumú hasonló kiabálást tudok felajánlani. Csereszabatos.

Ez mind semmi, egyszer még az is megtörtént, hogy én kocorásztam nagy boldogságban, ja, mert azt nem mondtam, hoyg az első 2 km után elkezdtem jól érezni magam, szabad ég, kellemes 18 fok, régi cipő, sok futó körülöttem, zihál mind, tehát nem vagyok kirívó, nem tudják, hol járok, tök jó volt, igazi örömfutás, szóval, futok ebben a szigetmonostori töltésen kialakított nagy világbékében , mikor hallom, hoyg valaki meg akar előzni, de azért ez nem ritka esemény nálam, nem lepett meg, hoyg úgy mondjam, viszont egyszercsak átfogja a vállam és azt mondja, hogy jól sejtem, hoyg te vagy a Rita? hajrá! Nagyon remélem, hogy hallotta a belső köszönőmondataimat is, mert félő, hoyg nem mind került felszínre a cserepes szám által.

Volt egy kritikus szakasz, én ugyanis, ha egyáltalán, akkor a tökéletesen sík terepet preferálom, itt meg orvul beraktak egy legalább 1, 5 %-os, számomra király kategóriás hegyet emelkedőt, áldottam az eszem, hogy itthon egy párszor gyakoroltam az ilyenen történő méltóságmegőrző felkúszást, ha ez nem lett volna korábban, tán ott halok meg. 

És a legszebb. Úgy volt, hogy én 3 kört, tehát 6 km-t futok elsőre, esetleg a végén, külön  még egy 2 km-t, így is közelítettem  meg a fordulót, ott azonban azt mondta nekem a kontroller, hogy a legközelebbinél a Fibonacci- számsort kérem, mire a vele lévő (szintúgy) tréfás fiú még hozzátette, hogy és évszámokat. Kellett vagy 300 méter, mire ezt felfogtam, de paralel már azt is tudtam, hoyg én ezt tudom, így aztán odakiáltottam a csapattársaimnak, hoyg tolok még egy kört, mert dolgom van a  fordítónál, szépen lefutottam még azt a 2 km-t, majd a fordítóhoz közeledve odakiabáltam, hogy a Fibonacci - számsor első néhány tagja a következő és felsoroltam 13-ig, majd nagyvonalúan még annyit mondtam, hoyg satöbbi. Évszámokra (szerencsére) nem került sor.

befutott, izzad, mesél. cukin körbeállják. azt hiszem, itt derítettem fényt a Fibonnacira


Elég sokan lehagytak, konkrétan mindenki, de egyszer azért volt olyan is, hogy egy pasi / fiú*** belesétált a futásába, de ezt olyan tempóval tette, hoyg nem bírtam lehagyni, mentünk egymás mellett és zavart a közelsége, még inkább a tény, hogy hiába erőlködöm, és mondtam neki, hoyg barátom, most vagy te kezdj el futni vagy én kezdjek el gyorsabban és ekkor elváltunk. És nem a második opció miatt.

A körök folyamán egyre jobb lettem, az utolsó 2 km volt a legjobb és szeretném remélni, hoyg ebben a hirtelen fellépő hosszútávfutó hajlamomnak van szerepe, nem annak, hoyg ekkor fedeztem fel, hoyg a DK póló felcsúszik a derekamon és az egész fenekem premier plánban látszik a mögöttem futók számára, s a kiszámítható pánikomban ennek minél gyorsabban véget akartam ennek vetni.

 És hát hogy harmadikak lettünk a női váltók között, az milyen már? Természetesen tisztában vagyok vele, hoyg nem miattam történt mindez, de azért akkor is, über a csapat, na. Mondta is a Judit, hogy a díjként kapott rosé-t az Utrabalatonon fogjuk meginni. ;)


és láttam vala sok nagyon boldog embert





A férjemnek viszont mégsem kellene mindig velem jönnie, vagy le kellene szoknia a fényképezésről, képes volt minden egyes fordulónál a szemembe villantani, de ha legalább szép, karcsú nőnek ábrázolna a malacka helyett.



* na jó, egyeseknek (khm) még mondanám a futócipőt ;)

** nem túlbonyolítva a lényeg, hogy egyes mondatok / szavak a cselekvéssel azonosak, pl. a házasságkötéskor elhangzó igen szó egyrészt egy mondat, másrészt cselekvés is, hiszen csak ennek kimondásával történik meg a h.kötés

*** sötétben minden fiú pasi

2013. augusztus 10., szombat

útra készen

Na, kérem szépen.
Éppen alhattam volna sokáig és éppen ildomos is lett volna, mert kiöregedtem kinőttem én már az egész éjszakás bulikból, ehhez képest ... (legyintés).

Összepakoltam a menetfelszerelést, amit a férjem Győr érintésével viszi Szigetmonostorra, nem fűzök hozzá kommentárt. A pogácsákat megsütöttem, eleinte a rendes háziasszonyi elánnal, mert az milyen cuki, hogy kis 3 centis pogácsák, ennek azonban igen hamar végeszakadt. A futóknak úgyis kell az energy, egyenek féltenyérnyi pogácsákat, slussz.


Én meg hát... hát jaj. Nem ragoznám.

2013. augusztus 9., péntek

akkor Suhanj

Na most az  van, hogy még nagyjából 30 óra és futni kell. Sokat.

Itt van hát a Suhanj, amikor is 6 órás futás lesz, ebből nekem nagyjából egyet kell, a tegnapelőtti csapatmegbeszélés értelmében talán 3  és 4 között, vagy talán fél 4 - fél 5 között, nem is tudom, a lényeg, hogy akkor, amikor a többség édesdeden alszik. Remélem, én ébren leszek.

Nem tudok másra gondolni, minthogy az irántam való jóindulatból teszik az általam belőtt versenyeket éjszakára, emlékezzünk a THF-re, ahol is 10-kor rajtoltunk, végülis ki a  fene akarja fényes nappal közszemlére tenni a testét,  én aztán nem. 
Egyelőre úgy vagyok, hogy nagyjából óránként nézem az időjárásjelentést, hogy tényleg 16 fok lesz holnap éjjel? Ha 18 fölé megy, sikítok.

Nem tudom elképzelni, hogy én ott fogok futok, pedig próbálom, de nem megy, kevés a fantáziám. Hogy én része leszek egy nagy egésznek, hogy én a  
Suhanj-on 
futok 
csapatban
ez nemhogy így, egyben, de még külön sem megy. Azt, hoyg képes vagyok-e egy órán keresztül futni, azt sem tudom, nem tudok semmit, alakulóban a szokásos para, beszűkült tudat. Ezerrel pörgés adott témán.

Annak pedig, hogy nem télen futunk, különösen tudok örülni annak fényében, hogy mit viszünk magunkkal, mert legalább a magamra húzandó cucc nem foglal sok helyet. Viszünk ugyanis egy sátrat, néhány hálózsákot, egy termosz tejeskávét, egy szakajtónyi pogácsát, néhány tepsi kekszet, fejlámpát, takarókat, összecsukható székeket, egy Nikon D 80ast, és nagyon töprengek, hogy a varrógépem ne dobjam-e még be. Esetleg a vasalót.

A régi cipőmben futok, nem bírtam még magam rávenni, hogy az újban kísérletezzem, bár állítólag itthon kell ezt megtenni, csak hát ebben a 40 fokban a bugyi  - melltartó kombinációhoz nem annyira passzol a zoknis futócipő. Viszont ezt a cuki kis zsákot a THF-en kaptam, ebben utazik a régi,  már ezért megérte futni, ilyen haszonleső vagyok, na. 
Szeretem olvasgatni a szavakat, felelevenítik az első versenyt, minden szó rám vonatoztatott tartalommal telik meg.

 Szóval, holnap éjszaka futok. Csapatban. Sokat. Mondanám, hogy aludjon minden olvasó jól, ne is törődjön vele, hoyg én éppen futok 60 és még ki tudja, hány percet, de az igazság az, hogy ezt nem tudom őszintén elírni. ;)


Meg még azt is szeretném mondani, hogy aki a "miért izgulsz? csak futni kell" kommentet megkockáztatja, az már készítheti is a büntetést a később megadandó számlaszámra.

2013. augusztus 6., kedd

a legrövidebb poszt

A tököm tele van ezzel a hőséggel, sajnos, 37 fok fölött nem tudok disztingválni.

Ugyanazt futottam, mint tegnap, cuppra ugyanazt, de nem volt egy méter sem, amit élveztem volna. Mivel nekem 3 km körül kezd jó lenni, addig csak előjáték van, nyugodtan kijelenthetem, hogy a teljes szex elmaradt, az egész 6,7 km egy egy órás előjáték maradt, hogyne lett volna elegem. Hát basszus.
És még taxit sem hívott nekem.




A Nap meg csak ontja, ontja sugarát kurvára süt reggel 6, 20-kor is.



2013. augusztus 5., hétfő

mi kell a nőnek?*

Magnézium. A lábába. A balba. El is felejtett nyöszörögni begörcsölni.

Szóval, túl  a víruson, mehettem futni. Ez a lényeg. Az éjszakai 10 perces esőnek köszönhetően az ajtón túl  Indokína köszönt rám, mire a futópályámhoz értem, már meg is izzadtam. Elfelejtettem bemelegíteni, hogy nekem erre mindig figyelmeztetnem kell magam, az döbbenet. Bezzeg a runkeeper-t bekapcsolni nem felejtem el...

A hétvégén Suhanj... Szólnom kell majd a csapatomnak, hogy  stroke gyanús fejjel érkezem a fordulóhoz, ne lepődjenek meg, ilyen a fizimiskám és ugyanez lesz a vállalt táv végénél is, de az legalább érthető. 1, 8 km-nél (a házi fordulómnál) itt szoktam pihenni egy rövidet, azt hiszem, túl nagy a kies környezet csábítása.

hetek óta nézegetem a bal oldalt, nem kellene ide egy tábla?, hogy itt pihen pihent meg zazi?



1, 8 km után meg csak futok, fel-alá cikázom az aszfalton, nagyon bírom, hogy az autósok diszkréten kikerülnek, bár szeretném megjegyezni, hoyg fogytam egy kicsit megint, lassan elég lesz egy kisebb kör is.

A mai adagom 6, 65 km, igyekeztem egy órát futni, elvégre mindjárt Suhanj van és nekem egyre jobban tele a gatyám, miközben egyre jobban úgy érzem, hogy menni fog. A kettő között húzódó ellentmondást számon kérni nem ér.


Ha voltak kétségeim (és meg lehet nyugodni, vannak is) a fejlődésemmel kapcsolatban, hogy nem megy, hogy egy helyben toporgok (futással kapcsolatban ez különösen demoralizáló), hogy nem tudok többet és nem tudok gyorsabban, akkor ezt a démont ma mára elűzzük, mert ahogy több DK-s futótársam is megmondta (márpedig ők mindig tudják az igazat), hol van ez a 75 métertől és hol van a 11 perces km-től. Ráadásul 11 perces akkor volt a km, amikor még csak egyet futottam belőle, mármint 1 km-t. 

Most pedig mielőtt megveregetné bárki is a vállam, elmondom, hogy nyújtani is elfelejtettem.



* egyébként meg film



2013. augusztus 3., szombat

mire kimondtam volna az igen-t

Mindeközben én tegnap bekaptam egy vírust vagy gyomorrontást, esetleg zusammen, így a mai futás prolongálva lett, arra viszont tökéletes volt, hogy átgondoljam a tervem és másképpen határozzak.

Szóval, azt találtam ki először, hogy majd én csinálok magamnak edzéstervet, ami pedig így hangzik: fuss, ahoyg jólesik. És néha még egy kicsivel többet is. Most, hogy talán már tudok 6 -7 km-t kocorászni, teljesen elérhető közelségbe került a havi 100 km-es táv teljesítése, hiszen ez 4 hetet figyelembe véve hetente 25 km-t jelent, az pedig a heti 4 futásra elosztva átlag 6,25km-t. Szerintem ez teljesíthető. Nem mondom, hogy nem kenegetnek hájjal, miközben ezt írom.

Csakhogy. Kell ez nekem? Mármint a sok futás kell, az már nem is kérdés, de az, hogy kell-e 100-asnak lennem, az felveti azt a kérdést, hogy nem esem-e bele a kilométerek hajszolásába. Természetesen szeretném én azt elérni, hogy hetente fussak 100 km-t (muhaha), vagy akármennyit, de nem kellene-e józanabbnak lennem?  Gyakorlatilag most kezdtem, van jelentős túlsúlyom és van két olyan térdem, amelyek egyszer használatosak, ha elcseszem őket, többet soha vissza nem térnek eredeti állapotukban. Éppen tegnap figyelmeztetett egy kedves csoporttársam, hogy azért ügyeljek a táv növelésére, egyik hónapról a másikra ne akarjak +  40 %-ot ugrani, bármennyire is jólesik a tudat, hogy na, milyen frankó csaj vagyok*.
Igazából én nem tudom, erre mi a szokásos válasz, mennyivel lehet növelni  az adagokat? Mondjuk, hónapról hónapra? Túlsúllyal?  De rendessel ám...

Júniusban 45 km-t futottam, júliusban pedig 66 km-t, de azt hiszem, itt az utolsó napok dobták meg a számlálót, amikor kiderült, hogy 6 - 7 km is jöhet. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy elragadott a hév (de csak kis időre!) és úgy éreztem, hogy én már bármit. Hajlamos vagyok ennek gondolására, szerencsére átmeneti állapot, lenyugszom, majd ezzel a higgadással egyidejűleg át is esem a ló másik oldalára, hogy én semmit.

Száz km-nek szónak is egy a vége, nem akarnék rágörcsölni erre, terveim szerint a heti 3 futást 4-re  cserélem, s nagyjából 6 km-eket szeretnék kocogni, ill. az egyik alkalmat szeretném rövidebb, ám intenzívebb tempójú szakaszra váltani, úgy képzelem, hogy előbb nekifutok egy 2 km-es szakasznak, ahol cél, hogy 8 perc /km alá menjek, majd ha ez megvan, akkor 100 méterekkel nyújtom a szakaszt, hogy egyben legyen egy 3 km-es olyan etapom, ami már hellyel-közel vállalható idővel megy.  Egyszer olvastam valami versenyről, hogy 7, 20-as a záróbusz, nnna, az még most is mission impossible-nek  tekinthető.

Szóval, az a helyzet, hogy józan és megfontolt vagyok, van egy ilyen oldalam is, néha előveszem, leporolom, megnézem vele magam a tükörben, s úgy döntök, többször kellene használnom, hiszen olyan jól áll. Ez a józanság azonban nem jelentkezett akkor, amikor úgy döntöttem, a hónapról hónapra lefényképezett változásaimat közzéteszem. Nem ma, hanem a köv. hét elején.




* utóbbit én teszem hozzá

2013. augusztus 2., péntek

felkészülés

Tegnap délelőtt 10-kor be kellett mennem a szokásos, heti beszerző körútra, tudjátok, városi levegőt szívni 35 fokban a legjobb. Előtte azonban még elmentem futni, bár nem tagadom, hoyg már felöltözve, pucc-parádéban is képes voltam azt mondani a férjemnek, hoyg na, ehhez ma nekem semmi, de semmi kedvem. De azért csak kimentem.


6,62 km lett a végén, kerek egy órát akartam futni és ennek oka van. Az a helyzet, hogy mindkét versenynél, tehát a Teliholdfutamnál és a jövő szombati Suhanj-nál is egyformán alakultak a dolgok - amikor még nem volt meg nekem a táv, már akkor bizalmat szavaztak nekem. Úgy, hogy én nem is hittem benne, hoyg meg tudom csinálni. Még másfél km-t kocorásztam le, amikor Ági már hívott a 4 km-es THF-re, nevetgéltem is, hogy hahahaha. A Suhanjos csapatom ugyanígy hívott meg magukhoz, amikor még 2 km-t sem tudtam egyben lefutni. Pedig nem vagyok nagy szám (másképpen viszont éppen, hoyg nagy szám vagyok, ugye) és mégis.

A Suhanj-on először 2 x 2 km-t vállaltam, de úgy ám, hogy azt éreztem, ez bőven több, mint amit én tudok, tehát nagyon oda kell tennem magam, hogy meg tudjam csinálni és azt sem feledtem, hogy az, hogy én csak ennyit, az azt is jelenti, hogy a csapatomban lévő mások három csajnak viszont nagyon sokat kell vállalnia, elvégre 6 órát kell egyfolytában futni, mi ebben az én távom? Porszem. Sem.

Közben árnyaltabbá vált a kép, hiszen tekintve, hogy a héten már futottam adagonként 6-7 km-t, elképzelhető közelségbe került, hoyg talán tudok egy órát vállalni a hatból, ehhez az kellett, hogy még egyszer kipróbáljam magam, tényleg megy-e. Nem az számít (hála Istennek!), hogy iszonyat gyorsan fussak, vagy, hogy az 1 óra alatt iszonyú sokat fussak - bár nem lenne hátrány... - , hanem az, hogy tudjak egy órát egyben futni. Egy órát. És még csak futni sem kell, bármikor belesétálhatok, folytathatom, a lényeg, hoyg vállalom-e ezt?  Végül vállaltam.

Így aztán a jövő szombaton, a versenyen, egyrészt megismerem a csapatom (egyelőre virtuálban nyomjuk), másrészt újfent debütálok, ezúttal hosszútávban, mit tegyek, nem aprózom el, én már ígyen he. Csak ne lenne tele a gatyám.

Holnap pedig nagy nap lesz, mert összesítek, számvetek, havi tervet írok, stratégiát, taktikát, mindent.  Ja, és reggel futok.