2014. január 31., péntek

fejlődöm, tehát vagyok. futok.

Mostanában jövök itt a nagy érzelmekkel, a materializmus csődje már ez a blog.
De majd most helyreteszem a dolgokat.

Tehát.
Január 31. van. Éppen 4 hónapja, hogy a Főnök úr írja nekem az edzéstervet, lassan jubilálunk. Amikor elkezdtük a közös munkát (mert másképp nem tudom akarnám mondani), akkor éppen ott tartottam, hogy elkocorásztam 8-10 km-t is, de egy, hogy rettenetes tempóval (10 perces km-ek), másrészt pedig minden bajom volt. Fájt a sípcsontom, oké, hogy nem állandóan, de azért mégiscsak éreztem, kicsit kedvetlen is voltam, nem jöttek az eredmények, igazi pocsolyában voltam, dagonyáztam is benne rendesen. Az, hogy már korábban is figyelmeztettek mások (az okostojások, gondoltam), hogy ez így nem lesz jó, túl sok, túl hirtelen, túlsúly, az nemhogy nem ingatott meg, hanem idegesített. Ez van, én okosabb vagyok, na.

Végül mégis beadtam a derekam és a segítségnyújtást elfogadva elmentem Gáborhoz (futónagykövet) egy edzésre, kiderült, hogy halálosan jófej pasi, mi más lenne, a sokat emlegetett Ági férje. Azóta én mint egy katona, követem, amit előír, mert hát én is jófej vagyok, ugye.
Számomra baromi fontos, hogy az, akiben megbízom, nemcsak szakmailag, de emberileg is példa legyen, hogy sikerüljön jó viszonyt kialakítani vele, hogy tudja, mikor kiabálhat, mikor nem, hogy lehessen vele viccelni, hogy érezzem, hogy szívesen segít nekem, hoyg nem vagyok teher, hogy bízik bennem, hogy ne sajnáljon le, mert kövér vagyok, hogy ne mondja azt, hogy nagy a fenekem, meg hogy miért nem korábban, de mondja azt, ha jól csináltam, hogy most ez oké volt, hogy kérdezhessek tőle, meg ilyesmi.

Az úgy történt, hogy eleinte azért én néztem nagyokat, hogy 2 perceket kell futnom, visszakerültem a rajtvonalhoz megint, azt hiszem, már másodjára. Próbáltam előkeresni az első eredményeket, októberben volt olyan futás, amikor 4 x 5 percet kellett futnom úgy, hogy az etapok között 2 perces séták voltak, ezt így sikerült abszolválnom (benne van a sétaidő is):


Egy másik példát elővéve (szintén októberben) az egyik alkalommal 2 perces futások voltak, közöttük 1 perces sétákkal, azt pedig így. Leolvasható szépen, hogy 2 percig milyen tempót bírtam menni... és hát mennyi 2 perc.. (k. sok tud lenni). És emlékszem, hogy a köztes 1 perces sétákon lihegtem, mint kutya a sivatagban.



Ezt a két eredményt, legyünk nagyvonalúak és nevezzük így, én hoztam létre, bizony. Lihegve és izzadva. 
A lihegés és az izzadás nem sokat változott, minden más igen. A mai futásom úgy alakult, hoyg 6 x 5 perceket kellett futnom, köztük 2 perces sétákkal. Elég nehezen szántam rá magam, hogy kimenjek futni, vacak szél volt, azt meg én nem nagyon kedvelem, túl nagy a légellenállásom. Fáztam is kicsit, csúszott a terepemre vezető út is, blö, de azért ezt már ismerem, volt már ilyen, nem szabad elhinnem, amit gondolok. Csinálni kell és kész.

Először is kocogtam 2,3 km-t,  olyan másfél hónapja ez lett a bemelegítésem, valahogy nem bírtam zöldágra vergődni a klasszikus gyakorlatokkal, meg nem is tudtam beilleszteni a térbe és időbe, mert ha itthon csinálom, mire kiérek a célállomásra, már elmúlik, ott meg nem csinálhatom, mert a pálinkafőzők már így is nagyon vidáman fogadnak. Ráadásul szerintem lusta is voltam, untam is, ez a bekocogás viszont bevált, komótosan elkocorászom, nagyjából 2 - 2,2 km, mire elegem is van, meg azt érzem, hogy átmelegedtek az izmok, sínen vagyok. A biztonság kedvéért még sétálok egy oylan 300 métert, rigorózus vagyok, aha.

Na, és akkor jött a 6 x 5 perc, közte 2 perces sétákkal. Itt van először a km-re bontott idő:


Érdemes összehasonlítani a fentebbi (októberi), sokkal rövidebb etapos futásommal.
Ha ugyanezt a távot az időintervallumokra bontva nézzük, akkor ez az eredmény:


 Látszik, hogy az 5 perces futásokat már gyorsabban tudom futni, mint a 2 perceseket, pedig mégis csak  2,5- szeres az idő, ugyebár. Októberben a leggyorsabb 2 percesem 7, 55 min / km volt, ma pedig  a leggyorsabb 5 percesem 7, 11 min/km. Mindeközben a séta tempója is változott, ha most a másik faktort nézzük meg, akkor a leglassabb tempó 14, 12 min /km volt, ma pedig a leglassabb 10,50 min /km volt, ami nekem azt üzeni, hogy már gyorsabban tudok két futás között sétálni, kevésbé sajnálom magam fáradok ki, vagy ilyesmi.

A számokból azt látom, hoyg fejlődöm, ez a felismerés pedig kell nekem, látnom kell számokkal leírva is, hogy haladok az úton, az utamon. Érzésben ez úgy jelentkezik, hogy amikor a runkeeper bemondja, éppen hány percnél tartok, nem feltétlen gondolok arra, hogy még 2 perc?? még 2 percig kell így futnom?? tutimegdöglömitthalokmegazútszélénmagányosan
Januártól már hetente 4-szer futok, az e havi adagom 76 km volt, ebben nyilván a bemelegítős 2 km-ek is benne vannak. Ha arra gondolok (és gondolok, el lehet hinni), hogy májusban 75 méteren akartam meghalni, akkor hihetetlen számomra az egész, én! 76! km-t! futottam! Sokszor kell mondogatnom, mert tényleg nem hiszem el... 
Még mindig nagyon erős bennem az önmagam iránti hitetlenség, szinte minden futás előtt felbukkan a gondolat, hogy ez most biztos nem fog menni, ezen azért jó lenne változtatnom, s elhinnem azt, hogy de igenis megy. Lehet, hogy nem futok PB-t, de menni fog.

Izmosodtam, fogytam egy keveset (végre megint), belefértem egy újabb (régi) nadrágba,  legyőztem magam és elmentem a Yours Truly-ra, továbbra is utálom az egyéb tornát, továbbra sem iszom eleget, de nem baj, fejlődöm. Változom. Igenis. Vagy mifene.


2014. január 30., csütörtök

nem is ugrálsz, araszolsz, hóesésben vacakolsz*

Én úgy csináltam, hogy futás előtt körbekérdeztem a pajtikat, kell-e ez az általam csak lánctalpnak hívott cucc a cipőmre, ők megmondták, hogy nem, dehogy kell. Így aztán kimentem és felcsatoltam. Mert nekem érdemes tanácsot adni.

a szem csak egy lépést tekint előre
mert sötét és csúszós az út
(Mehdi Akhavan Salea : Tél van) 


Zsuzsi hozta nekem Kanadából (sok egyéb mellett), márpedig ott igazán tudhatják, hogy kell hóban - jégen futni, nemdebár? Hetek óta áll a futós polcomon*, alig vártam, hoyg essen a hó, különben is már olyan sokat meséltek nekem, hogy friss hóban futni milyen szuper, ropog az ember talpa alatt a hó és az olyan
És tényleg az. Egyébként azért csatoltam fel, mert rettentően csúszik a cipőm, én meg elég instabil vagyok, hó sem kell, hogy megbotoljam. Botladozva járom az utam.


Szóval, tényleg tök jó vele (rajta?) futni, nem csúszkáltam, nem estem el, nem vesztettem el az  egyensúlyom, iszonyú profinak éreztem magam, amihez hozzájárult az a kép is, hogy kiléptem a kapun, bedugtam a fülembe a fülest és már kocogtam is, ez olyan igazán amerikai filmbe való jelenet. Ráadásul letöltöttem Vivaldi Négy évszakának Tél tételét, ott egy kicsit elragadtattam, úgy éreztem, nagyon kerek a világ.

A baj ott kezdődött, amikor kiértem a futós helyemre és ott már lekotorták a havat, így az út szélén próbáltam futni, ahol még maradt hó, mert a lánctalp, ugye. Az útszéli hó jellemzője, hogy az már latyakos, én meg ebbe beletotty, a lé bele a cipőmbe, éreztem, ahogy kúszott a hideg lé a zoknimba, de nem baj, mert olyan cool vagyok, hogy lánctalpam van. Megvártam, míg teljesen átázik a zoknim, akkor levettem, főleg, mert az út közepe meg szinte száraz volt, jobbnak láttam ott futni. Innentől kezdve egy alternatív felhasználási módot dolgoztam ki: a kezemben vittem. A hideg, vizes cuccot. 


Gondolom, ezért mentem jó időt, másra gondolni nem tudok, szóval, jó ez, csak másképp.

* Nemes Nagy Ágnes

* van ilyenem


2014. január 26., vasárnap

a Yours Truly hatása a személyiségfejlődésre

Elmondom, mi történt, de ne várjon senki szép szavú, könnyekre fakasztó bejegyzést, valami megátalkodott anti-oravecznóra  lakozik bennem és vigyorog.

Van tehát ez a Yours Truly, ez olyan, hogy tél közepén elején, amikor nincs verseny, akkor egy nem-versenyt rendeznek szerte a világban és az a lényeg, hogy fussunk együtt és sokan. Van egy standard 25 és 50 km-es táv, de igazából bármennyit is lehet, mindenki maga méri az időt és a távot és akkor összesítik, hoyg adott városban, adott országban mennyit futottak az emberek és akkor lehet örülni és szerintem ez nagyon jó. Mert nem kell stresszelni.

Már úgy általában. Mert vannak kivételek, mit mondjak. Három éjszaka alig aludtam. Azt álmodtam, hogy nem a Duna-parton, hanem a Dunában kellett futni és visszafelé még a várfalra is fel kellett mászni. De ezt csak egy éjszaka álmodtam, utána már nem. Utána már nem nagyon aludtam ugyanis. (a fal nálam alapmotívum a mozgással kapcsolatban, még nem vettem részt olyan eseményen - túra, futás-, amikor előző éjszakákon fel ne bukkant volna)

Totál be voltam rezelve, hogy én fényes nappal, testrecupp ruhában, a különleges, vastüdős légzéstechnikámmal, a csodálatos tempómmal, ráadásul mások előtt  fussak.  Esküszöm, eszembe jutott, hogy nem megyek, nem én. Még ma reggel is.

Hogy mégis elmentem, annak mentális oka van. Többször írtam már arról, hogy mit ad nekem a futás, hihetetlen sokat, nem pusztán fizikailag, hanem pszichésen is. Miután hosszasan nem aludtam az éjjel, ültem magamba roskadtan az első kávéval és arra gondoltam, hoyg kell ez nekem? Most komolyan, mi a francnak. Annyi stressz van úgyis, mi a tökömnek még egyet a nyakamba venni, futkározhatok évszámra a Bajna-Epöl úton, elég az, ott nincs aggodalom, meg félelem, meg hasmenés. Ja, az ott is van.

Szerencsére itt a férjem, aki bátorít, mondjuk, nevetett is kicsit rajtam, jó, elnézem neki, annyi ilyen szituációt élt már át velem, neki lehet ezen nevetgélni, másrészt néhány futópajtival is beszéltem, ők is megtámogattak, én meg arra gondoltam, hogy basszus (jaj, a nórika kardjába dől), tényleg annyi hasonló szituáció volt már az életemben és én meg annyiszor megfutamodtam már. Nem futás témakörben, de tök mindegy, nem is az a lényeg, hanem, hogy számtalanszor álltam már valamilyen helyzet előtt, kockázatmentes, nem vérre menő helyzetre gondolok, hanem amikor egyszerűen csak ki kellett volna állnom és azt mondani, hogy igen, ez vagyok én, kicsit lassú, kicsit béna, kicsit kövér, kicsit buta, mit tudom én, kicsit akármilyen, de igen, ez én vagyok és ilyen vagyok, viszont itt vagyok. Mégis. Mindezek ellenére.

És olyan sokszor féltem már attól, hogy mások mit gondolnak rólam, mert nyíltan nyilván nem mondanak semmit az emberek, de nekem az kevés, nekem az is kell, hogy ne is gondoljanak rosszat / csúnyát rólam, ja, meg toronyóra lánccal is kellene. És ez a félelem olyan rohadt erős tud lenni, hogy inkább neki sem futottam a feladatnak, meg tudtam magyarázni, hogy de hát nem számít, nem érdekes, ha nem teszem meg, meg sem tudják, nem leszek tőle értéktelenebb, akkor meg minek, jobb, ha békében maradok és nyugalomban, nem kell ide extra teher.
És ez így sokkal, de sokkal könnyebb út. Rövidtávon.

Ma azonban ezt roppant okosan átgondoltam és azt mondtam, hoyg itt az ideje egy újabb lépcsőfokot megmászni, olyan laza 60 centiset, meg nem ugrom, az biztos, de csak felkapaszkodom valahogy, a fene essen a félős mindenembe. Oda kell menni, meg nem esznek, majd mindenkit előreengedek, fussanak, ahoyg tudnak, bánom én, én meg majd a végén elkocorászgatom, de igenis oda fogok menni.
És lőn. Megértem azt, hogy sikerült átlépnem a saját árnyékomat, nyilván ez majd újranő, mert olyan típus, de akkor is: ma egy kicsit legyőztem magam. Kis lépés az emberiségnek, nagy lépés a Zazinak, oh, yes.

By the way, tök jót futottam, élveztem, szerettem, néztem a Duna-partot, jó, persze, lihegtem, meg fújtattam, de nem úgy estem be a "célba", hogy itt most én tuti meghalok, hanem elfáradtam és kész és önmagamhoz képest tök jó időt mentem, personal best.

Összességében 5 km, - 9 fok. De nem ez a legfontosabb.

2014. január 22., szerda

mostan csülök Péknéről álmodom

A Für Elise-ben Szabó  Magda (kisgyermekként) dühében tönkreteszi a gyönyörű babáját és az anyukája megkérdezi tőle, hogy nem félsz, hogy ez visszavetül rád?* Nem félt, viszont amikor felnőttként nem lehetett édesanya, ez sokszor eszébe jutott.

Na most ennek alapján én nem merem azt mondani (adaptív vagyok), hoyg engem nem érdekel az ivás, mert félek, hogy egyszer egy sivatagban ébredek, de mondjuk úgy, hoyg folyadékfogyasztásom nem apasztja el a hegyi patakokat, a napi 4-5 dl víz a rekordom. Persze, iszom még tejeskávét és érkezik még belém délután egy csésze tea is, de az előbbit nem szabad beleszámolni, utóbbi meg nem sokat lendít a teljesítményemen.

És hoyg ez így nem jó, ugyebár  - mondja mindenki. Én nem igazán érzem, sőt, úgy gondoltam (gondolnám most is így, csak lehurrognak), hogy mivel ez volt jellemző rám életem során, biztos az én szervezetem ilyen, hiába, kevéssel is beérem. Viszont olyan csoportban vagyok, ahol képesek nemcsak rám írni, de még ilyen képpel is bombázni, sőt, sms-t írni, hogy hogy állok, így elkezdtem inni. El én.



Próbáltam, hogy szimpla víz, az éltetadó, friss és üde víz, de azért arra gyorsan rájöttem, hogy több csúszik le a torkomon, ha citromot facsarok bele, aztán jött bele a gyömbér. Aztán a citromfű. A legfinomabb azonban a mentás limonádé, de az izraeli friss menta (sem illatban, sem ízben) meg sem közelíti a kertben csak úgy szaporodó mentámat. Viszont tél van, ne legyünk finnyásak.
Mindenesetre  napi egy liternél folyadéknál tartok, nem rutin, de ha nagyon-nagyon odafigyelek, egészen jól megy.
Hogy van-e eredménye? Hogyne lenne. Óránként kétszer megyek pisilni, szidok is mindenkit.



Evéssel kapcsolatban meg az van, hogy idestova három hónapja eszem a csirkemellet, mint minden diétázó alfáját és omegáját, minden formában, egészben, tekerve, töltve, csíkokra vágva, kockákra vágva, mindenhogyan és mivel az Ázsia és a Fűszerész minden fűszere lassan kipróbálásra került, kezdem kicsit megunni. Viszont tagadhatatlan, hogy beilleszthető az étrendbe.
A csirkemell mellett van még a barnarizs. Ezt meg hogy is mondjam, hát nem egy gasztronómiai orgazmus, bár az igaz, hogy én a fehér rizsért sem ugrálok, de ennél a foknál meg mindent megtesznek a rizsért, hogy élvezhetetlen egészséges legyen, ami  pedig tudjuk, mit jelent.
Jöhet még a hajdina, a köles és a kuszkusz, váltogatom őket, éppen mire támad gusztusom. **

Könnyhullatásim közepette azért még szépen idelinkelem az amerikai káposztasalátát, ezt sokszor csinálom, tökéletes vízhajtó, ellensúlyozza a sok bevitt folyadékot, ja. Speciel én nem értem, mi a frásznak besózni a káposztát és kinyomkodni belőle a lét, éppen csak a gyereket öntjük ki a fürdővízzel,  szóval, én egy nagy tálba mindent belereszelek, rá az öntet és kész. Az öntethez narancsos olívaolajat használok, mert ez van itthon, nem ront rajta, maradjunk annyiban, egyébkétn bármi jó.  A magos mustár viszont kell.
A mértéktelenségemről meg annyit, hogy lassan vájdlingban készítem.




ez meg itt Bombay Masala káposztasalátával. a limonádé lemaradt a képről.

 


Valahogy így élek én. Nem rossz, azt nem mondhatom, de ez társaságtól függ. Ha olyanokkal vagyok együtt, akikkel főzni szoktunk (akárcsak fejben is), akkor rettentően sajnáltatom és sajnálom magam, de ha kemény harcosokkal, sorstársakkal, akkor csendes beletörődéssel tudok mesélni a curry madras-ról. 

Az álmodás azonban az enyém.

(Fényképet majd február elején mellékelek.)


* valahogy így

** mire, mire...  rántott húsra! krémesre! sokra....


 

2014. január 17., péntek

lábjegyzet

Többször eszembe jutott mostanában, hogy hú, majd ezt is megírom, meg azt is, végül mind elmaradt, na,  nem menekültök.
Szóval.

1. az a rohadt mérleg (és akkor ezzel az antré-val megadom a poszt alaphangulatát, csak miheztartás végett) megint nem hajlandó kevesebbet mutatni, valami átok ül rajtam. az igaz, hogy egy újabb olyan nadrág jött fel rám*,  amit 3 éve nem tudok a térdemnél tovább felhúzni és ami még akkor jött rám, amikor a mostani - 10 kilós voltam, de mit tegyek, ha a mérlegnek hiszek. Rita vagyok, mérlegfüggő.

2. adjusztáltak, hoyg esetleg a Vivicittán nem indulnék-e, 7 km, csak végig bírnék menni, feltéve, hogy elég sok km-rel melegítek be előtte, de először nem akartam,  most meg már nem is fogok. megnéztem a zónákat, 6 perces tempó fölött milyen színű zóna van? fekete. még jó, hoyg nem halálzóna. szeretném jelezni, hoyg  a négy alapszínen kívül is van még szín. csesszék meg, nem megyek.
(jó, nem is tudok 7,30-cal futni 7 km-t)

3. az úgy volt, hoyg egyszer elmentem egy edzőhöz és amikor arról beszéltem, hogy de én ám bitang lassan kocogok, és ezt erősen hangsúlyoztam, akkor rákérdezett, hogy de az mit jelent? 8 perces km-eket? és ezen annyira megdöbbentem, hoyg azt mondtam, aha. és itt zárult be az én szívem, miközben pontosan tudom, hogy tényleg nagyon jó edző. viszont ne felejtsük el, hoyg ez az én blogom. (sokkal kövérebb voltam és sokkal lassabb)

4. még mindig úgy van, hogy amikor futok és nem túl magas a pulzusszámom, tehát normális a tempóm, nem vörös nagyon a fejem, akkor is olyan hangosan futok, mintha vastüdőben tenném, így kénytelen vagyok arra gondolni, hoyg ez most már így marad. ilyen a futóstílusom, bárhol felismerhető vagyok.

5. vettem egy ilyet, az első alkalommal (még a Mammutban), amikor kinyitottam, húzogattam, kicsúszott a kezemből és pofán csapott. az első emeleten. nem tudom, jó lesz-e a viszonyunk, az agressziót nehezen bíró nő vagyok.

6.  egy nagyon furcsa dolog zajlik bennem, elkezdtem félni a  futástól. nem is konkrétan a futástól, hanem bármilyen versenytől. tavaly az volt, hogy az Ágnes asszony valami asszonyi csalafintasággal rávett az esztergomi 4 km-re, én meg elmentem és mondjuk, tényleg az volt a cél, hogy ne álljak meg és ne fakadjak sírva, de ettől eltekintve olyan rettenetes nagy aggályaim nem voltak. idén meg nézem a versenyeket, ehhez is lassú vagyok, ahhoz is béna vagyok, sosem lesz belőlem semmi, nem merek jelentkezni sem, nemhogy futni. speciel nem zavarna továbbra sem, ha utolsó lennék, de valahogy hangos is vagyok, meg kövér is, meg nem is tudom. tudom, hogy van időm, nem kell mennem, ha nem akarok, nem űz senki, sőt. azért már hadd aggasszon, jó??

7. elkezdtem aggódni az Ultrabalatonon (fentiekhez csatlakozva: IS). jó, tudom, hoyg még tök messze, de olyan csapatba kerültem, hogy mindenki ufó-tempót fut, én meg örülhetek, ha egyáltalán nem fulladok meg valahol és végig tudom vinni a fenekem a távon.

8. még az is van, hoyg azért én elég jól választottam, azt hiszem. mióta mondtam a férjemnek, hogy ezeket a aláöltözeteket, meg futónadrágot és társait csak folyékony mosószerrel lehet mosni, azóta kimossa nekem kézzel, és a cipőm is csak azért nem saras, mert azt is letisztítja, mondja valaki, hoyg nem cuki. és mindig megkérdezi utána, hogy na, milyen volt? **, én meg mindig el is mondom neki, pedig kevés ennél unalmasabb téma lehet a világon, mint az, hoyg én hogy futok.

9. volt a héten egy ritka szar futásom, olyan említésre méltó típus. eleve kimenni sem volt kedvem, de tudtam, ha nem megyek ki, akkor lesz lelkifurdi, meg különben is, olyan büszke szoktam lenni, hogy én milyen jó katona vagyok. meg azt is tudom, hogy kilépni nehéz, de kint lenni már nem, na, ebben bíztam. feleslegesen. végig rossz volt, a tempóról kiderült, hoyg nem volt az, de az érzés, az nem akart változni, s bár mondogattam magamban, hogy de, igenis, ugye, milyen jó, ugyehogy, de tök hiteltelen volt az egész. abszolváltam a napi penzumot, hazajöttem és (egy idő után) arra gondoltam, hogy ez mégis jó volt. nem fizikailag, hanem mentálisan. szenvedtem, nyűglődtem, de akkor is megcsináltam és ez tök jó volt, de nem ez volt a legjobb, tehát nem az, hoyg igenis győztem, hanem az adott ennek pluszt, hogy miközben végig nem esett jól a futás (nem, na), a végén  mégis mentális sikernek könyveltem el, vagyis nem azt mondtam, hoyg jól van, ilyen volt, kész, de legalább megcsináltam, hanem úgy érezhettem, hogy a sikertelenség (mert az volt) ellenére is az enyém volt ez az etap. nem fizikálisan, de az enyém. és az, hoyg ezen a változáson kaptam magam, az a futást is felülírta.



* mondanám, hogy még két kiló, de éppen a mérleggel van a bajom, ugye

 ** mármint futás után, csak a félreértések végett

2014. január 15., szerda

sok első lesz idén, úgy érzem

Az még hagyján, hogy életem első tereptúráján voltam, de a 6,8 km-esre kiírt távot a runkeeper 6,05-re mérte le. Ezek után ne kérdezze senki, miért kaptam 8 km-es távról oklevelet.

a jelvény nagyon cuki, használatára várom az ötleteket, mert egyelőre az okleves dobozban landolt, az meg milyen méltatlan már, de valahogy nem találom azt a dress-code-ot, amelyben ennek méltó helye lenne

Nem nagyon mivel dicsekedni, kedélyes vasárnap délelőtti séta volt, futópajtikkal mentem, a legnagyobb izgalom az volt, hoyg futóruhában kellett megjelennem. A teljesítménytúra remek móka, van itiner, mármint nem nekem, én legfeljebb a pecsételős helyeken vettem elő, de ha kézben van, sem sok hasznát veszem, én csak mentem a többiek után mellett. Egy baj van, mégpedig az, hogy ilyenkor az erdő tele van emberekkel. Én erdőbe menni nagyon, de mi egy más stílust képviselünk Zével, medvehagymát is hétközben szedünk, amikor rajtunk kívül senki sincs kint. Az egy négyzetméterre eső emberek általam 0,0001 főben maximált aránya csúnyán romba dőlt, nem ehhez vagyok én szokva, kérem.

Volt viszont forraltbor mint a téli túrák* kiegészítő (egyesek szerint: alap) kelléke, az utolsó ellenőrző pontnál vételezett adag után durvult el a helyzet, a hátralévő 500 métert vagy 20 perc alatt tettük meg. Szintkülönbség nélkül. Elméletileg elégettem 437 kcal-t, de a fenti folyadékpótlás miatt talán mégsem. Egyébként 70 méteres szintkülönbség volt, ebből szerintem az Erzsébet-kilátó önmagában 52 méter volt, na, ott azért szaporábban vettem a levegőt, de lehet, hogy csak a tömeg elszívta előlem, azért.

Arról pedig, hogy mindezek után megdicsőült arccal tértünk be a RUNtottá-ba feltölteni a kiürült(nek tekintett) belső készleteinket, már nem is nagyon kívánok beszélni, ugye.
Jöhet  a következő első.


* + 6 fok


2014. január 13., hétfő

keresztbe kellene

Ez most egy frusztrált bejegyzés lesz, nem árulok zsákbamacskát, magára vessen, aki mégis elolvassa. És a számolás sem segít.

Úgy van, ugyebár, hogy hetente 3500 kcal-val kell kevesebbet magamhoz venni, ha ugyanennyi idő alatt fél kilót szeretnék fogyni, ami szerintem teljesen reális és elvárható és megvalósítható. És mivel a karácsony témakörben felugrott ez-az, most nagyon figyelek mindenre és számolom a kalóriákat és úgy képzeltem, hogy mivel én rendes vagyok, majd a mérleg testem is az lesz, ez színtiszta racionalitás.

Így aztán a múlt héten a futásokkal égettem 1700 kcal-t (nyilván, ha többet és / vagy gyorsabban, még többet lehetne) és az egyenletbe bal oldalába még beillesztettem a - 2400 kcal-t, amivel kevesebbet adtam a testnek és gondoltam, hogy állati király vagyok, így kell ezt csinálni, ez a - 4000 kcal barátok közt is megér fél kilócskát.
Megmondjam, mennyit ér?  Plusz 1 kilót.

Értem én, hogy ez bármi lehet, víz, PMS, bármi, tisztában vagyok a fiziológiával, legalábbis azt hiszem, de azért ezt így belenyomni a képembe szerintem nem fair a világegyetemtől, ezért reggel 8-kor (pucéran a mérlegen) úgy döntöttem, hogy én most már örökre kövér maradok. Aztán mikor az ősellenséget toltam be a komód alá, megláttam azt a két súlyzót, amit előző nap takarításkor találtam (nálunk érdemes  takarítani) és (mivel gyorsharagú vagyok, de nem hülye) arra a következtetésre jutottam, hogy ezt válaszolta az Univerzum. Tudtam, hoyg van súlyzónk, de a 3 kilósra emlékeztem, jó, hoyg nem ezt tolta elém, mert azt legfeljebb gurítani tudtam volna, nem játszadozni vele.

Keresgéltem, hogy mit lehet tenni ezekkel a szörnyekkel, végül erre esett a választásom, olyan megvalósíthatónak tűnt (vö. a a megvalósítást a fentebbi fogyásos szöveggel), különben is csak egy percig kell csinálni egy gyakorlatot és nem bírt eszembe jutni, hoyg amikor elkezdtem futni, akkor a kezdők edzéstervében lévő egy perces futás is a beláthatatlanság túloldalán volt. Végül azt választottam, hogy minden gyakorlatot mindkét karomra / lábamra 20- szor megcsinálok, az egy fekvőtámasz kivételével, ott 5, azaz öt darab szabálytalan volt a limit és az is nagy sírás és fogcsikorgatás közepette. A 3 teljes kört 2-re kanyarítottam le, még szerencse, mert mostanra csak csúsztatni tudom a kezem a klaviatúrán, emelni nem. A belső combizmom pedig még nem is tért magához.

Nagyon-nagyon nehéz kövérnek lenni, barátaim.


2014. január 11., szombat

imagináció

A világ sorsát azért ne az én kezembe lábamba  helyezzétek még.

Most az a helyzet, hoyg már négyszer megyek futni, iszonyúan élvezem, pedig a héten egyszer kinéztem és azt mondtam, hogy menjen, aki akar a ködbe kifele, aztán speciel én  voltam, aki akart, meg olyan is volt, hogy úgy másztam haza, úgy elfáradtam, de mindezzel együtt is ez így egyszerűen remek.

Volt olyan a héten, hogy 4 x 5 perc futás, meg 5 x 3 perc (közöttük séta), meg ilyenek, és persze mindegyik előtt ott van a szokásos 2 km-es bekocogás. És persze minden bekocogás alatt ott van, hogy na, ma aztán tuti nem fog menni. Éljen az önbizalom.

Sikerült a héten minden etapot 8 min/ km alatt tartani, de a mai volt a csúcs, minden szempontból. Ma 2 x 10 percet kellett futnom, közte egy darab 4 perces nyújtással, lazítással, féltem is tőle, hogy majd nem megy és lesz égszakadás, ezért felkészültem jó előre, hoyg ezt úgy kell, hogy imagináció. Értem én, hogy ezt nem az én szintemre találták ki, de szerencsére a használat free, szóval, nem kell röhögni. Legfeljebb kicsit.

Szóval, megvolt a szokásos 2 km-es bekocogás, aztán jött a fenti edzésterv és úgy képzeltem, hogy én most futok, mert meg kell mentenem a világot, mert a kezembe adtak valamit*, és azt el kell vinnem valahova és  ezen múlik a világ és az emberiség sorsa. Az eredményt röviden mondom: mindenki elpusztult. Mindenkit elpusztítottam
Majdnem belehaltam ugyanis és rohadtul nem adott erőt az, hogy én nyugodtan haljak meg, csak a világ maradjon fent, a frászt, pusztuljon csak szépen mindenki el, elvégre szenvedek. 

A világot tehát elvetettem az első 6 percben, utána eszembe jutott, hogy a gyerekeink, lehet, hogy az a nyerő, de ez nem tetszett, ez nem jó játék, a világ az oké, ott nem baj, ha nem sikerül,de  a kölkök nem, így aztán maradt az az imagináció, hogy basszus, éljem túl.
Túléltem, de szerintem valami darabka meghalt bennem a futóterepen. Messze még a jó eredmény és a jó idő, lepkefing vagyok, de nem baj, így jutok előre.

Egyébként meg jó időt mentem, sajnos, túl jót, a második 10 percesen a 7. percnél meg kellett álljak 30 másodpercre, kifogyott az oxigénpalackom, pedig 3000 méteren ez nem célszerű (biztos ekkor ragadta ki az ellenfél a kezemből a cuccot, visszaélt a helyzetemmel, nincs ezekben szemernyi tisztesség sem, alja banda), de azért így is jó eredmény lett, mondom, túl jó.  Sopánkodom, igenis sopánkodom, mert ha picit lassabban futok is jó lett volna és nem kellett volna megállnom.


 Egyszerűen nem értem, hogy miért nem érzem, hogy most éppen jó ez a tempó vagy nem? Hogy túl gyors vagyok és lesz ennek böjtje vagy éppen jó és így bírni fogom vagy hogyan?  Oké, hogy bemondja a runkeeper, de csak 500 méterenként, nekem a 100 méter lenne a megfelelő, különben így túlhajtom magam. Még az jutott eszembe, hogy a pulzusmérőt figyelhetném, végülis én nem vágyom 7,20-as km-ekre (még, ugye), nekem a stabil 8 perces tempó tökéletes lenne, meg kellene néznem, hogy milyen pulzusnál tudok 8 perceseket futni és akkor az mérvadó lehetne, nem? 8 perces tempóval más galaxist is meg tudok menteni, nem mellékes. Sőt, galaxisokat.

Mi a frásznak kellett így futni? A világ csak megvárt volna...

Egyébként meg verőfény.



* ezen még dolgoznom kell, hogy viszek valamit  a kezemben vagy az a valami a fejemben van, utóbbi nagyképűbb, de fizikailag könnyebb (nincs teher), miközben mentálisan is igen rendben van, hogy én! jah...


2014. január 6., hétfő

(g)az bemelegítésről

Utálok bemelegíteni, vö. mindig is lusta voltam.

Eleinte azért utáltam, mert komoly aggodalmam volt, hogy mire végzek az 5 - 10 perces bemelegítéssel, már el is fáradok, nem lesz erőm még futni is, azért ami sok, az sok. Később meg lustaságból kezdtem el utálni, most meg ott tartok, hogy azért nem szeretem, mert szerintem lassan melegszem be, mire elérem az üzemi hőfokot, más már lefutott egy félmaratont.

Azt azért már sikerült felfognom, hogy nem ideális fél nap után az asztal mellől felállva nekilódulni (értsük ezt idézőjelben), el vagyok gémberedve, macskásodva, különben is már öregecske vagyok, minden nehezebben és lassabban indul be, szóval, kell valami egészséges átmenet, mielőtt az  igazán komoly tevékenységbe kezdek. 

Megmondom, mi vált be, mi a kompromisszum. Kilépek a kapun, felmászom a dombra és ha nincs sár, akkor onnan; ha sár van, akkor csak az aszfaltos résztől számítva kocogok 2 km-t. Iszonyat lassan, még nálam is lassabban, de érzem, ahogy ébredezik a testem (kezd kiabálni), nem sürget semmi, nem kell rohannom, a runkeeper ugyan próbálkozik, mondogatja a tempót*, de nem érdekel, tudom, hogy ez most bemelegítés, én bekocogásnak hívom. Pontosan 2 km kell, addigra úgy érzem, életemben még egy métert nem tudnék futni, mi van velem, tejóég, itt a vége az egésznek, nem megy, jól van, nem is érdekel. Ekkor sétálok 3-500 métert, a séta végül pisilésbe torkollik, s utána úgy döntök, talán mégis megpróbálom én ezt a futásnak nevezett dolgot.

És megy és ezerszer jobban megy (na itt azért megállnék.. nem percekben mérhető az egész, inkább érzésben, hoyg tényleg azt érzem, most a jó), mintha csak nekifutnék nagy lazán, de annál is jobban megy, mint amikor itthon ugrabugráltam 10 percet. Most meg már ragaszkodom is ehhez, tehát pszichésen is eldőlt a dolog, hogy én így.

Igazából próbáltam én rendesen megadni a futásnak, mi jár neki, volt, hoyg a kertben köröztem a kezemmel / lábammal, meg olyan is volt, hogy Péntek Enikővel próbáltam bemelegíteni, le is izzadtam rendesen tőle, de valahogy mégsem éreztem, hogy így bejáratódott volna a lábam, mint kocogás közben. 

 nem viccelek, ez a bekocogás. futásnak mégsem nevezhetem



Némiképp zavar, hogy ez nem az előírt, rendes út,  miközben dacosan azért mondogatom, hogy én testem, én lábam és nyilván attól függően, hoyg éppen kivel beszélek erről, mondom szemlesütve vagy éppen határozottan.

Egyébként meg ma olyan meleg volt, hoyg sapkát sem húztam, ráadásul az aláöltözet fölé csak ezt vettem fel, hát nem tudom, rajtam egy cucc sem áll olyan szépen, mint a csajokon, de nem baj, a telefonom megint készített egy fotót a csodás, izmos lábamról, valamint a szabad szemmel is látható indulatos lendületes mozgásomról. Kinek a pap, kinek a papné, ugyebár.

És másnál ez hogy történik, kérdem én nagy tisztelettel.




* bemondja az eltelt időt, a megtett távot és a kis rohadék mindig hagy egy kis szünetet, mielőtt bemondja a tempót, ilyenkor odasziszegem neki, hogy nyugodtan hihetsz a szemednek, kis barátom, annyi bizony


2014. január 4., szombat

terv 2014

Nekem már eszembe jutott, hogy megírjam a tervet, csak az olyan nagyképűen hangzik, futós terv és nekem, muhaha, de aztán a Főnök azt mondta, meg kell beszélnünk, így aztán.

Én azt már júliusban irigyeltem (május óta mozgok), hogy valakinek be van táblázva az éve, mikor, hol és mennyit fog futni, versenynaptár, így hívják, ne csodálkozzunk, ha eleddig nem használtam a szót. Na de most.

Az, hoyg mennyit fogok futni, nálam kimarad, egyrészt fogalmam sincs, hát honnan tudjam én azt? Tavaly 314, 69 km-t futottam május óta, én még erre is csodálkozva néztem tegnap, miközben más egy hónap alatt ennyit. Kivéve Lubics Szilvit, ő két hét alatt. Én nem szeretném belőni, hogy akkor mondjuk, 1000 km-t, a négyjegyű számok úgyis túl vannak már az én matematikai határaimon, befoghatatlanok, különben pedig hajlamom van rá, hogy ennek tükrében értékeljek egy- egy hónapot, de ezt tudatosan nem kívánom most. Én csak futni szeretnék, meg egyre többet és egyre gyorsabban. Úgyis össze fogom számolni, elvégre vezetem az oldalsávot, de hogy ez nyomasszon? Frászt.

Ami biztos, hogy a naptáramba beírtam a Yours Truly futást, január utolsó vasárnapja, de ez nem verseny, nekem biztosan nem, afféle játék, hiába, no, idén én már így játszom. Esztergomban futom le, nincs táv, csak idő, szerintem ez nekem való. (január)
Biztos az Ultrabalaton, hiszen ott csapatban indulok, egy félmarcsit kell lenyomnom, de valószínűleg két etapban teszem meg. A csapat ismerheti a kapacitásom, mert 9 perces km-ekben állapodtunk meg, de azért én titokban ennél jobbat szeretnék. (május)
Az első, az feledhetetlen, így szeretnék visszatérni a Teliholdfutamra (szintén Esztergom), szerintem a 4 km-es etapot vállalom, ilyen bátor vagyok, letolom újra azt a Bostoni Marathon-t. ;) (július)

A legnagyobb vágyam, hogy őszre képes legyek 7, 30-as km-eket futni, mondjuk, 10 km-en. Ez a legnagyobb kihívás, ráadásul számszerűsíthető, van viszonyítási pont, lehet mérni, látni az esetleges visszafejlődést, olyan nagyon egzakt, hogy nem is kívánok vele többet foglalkozni, mert ideges leszek és ennem kell. (október?)

Nem megfogható és sem távban, sem időben nem mérhető az a vágyam, hoyg ne beessek a célba, én is szeretnék aranyos, mosolygós beérkezéseket, nem túlélésre pályázni, hanem lefutni az aktuálisan legjobb tudásom szerint, elfáradni lehet, kicsit meghalni is, de csak kicsit, beesni a célba nem. Nem mindenáron akarom teljesíteni a versenyt, hogy elmondhassam, megvan és az enyém.

Gondolom, lesz még ez-az, én nem vagyok nagy spíler a témában, biztos felbukkan még egy-egy verseny, nem cuppantam a témára január elsején, csak ami eszembe jut, azt mondtam, menetközben a futópajtik úgyis rábeszélnek erre-arra, legalábbis akarnak. 

Nem annyira szeretnék, de idén figyelnem kell a keresztedzésekre.. Én akartam tavaly is, de innen is látszik, milyen lusta vagyok, valahogy amire lehetőségem lenne, az nem tetszik, nem esik jól, amiről meg azt gondolom, hogy nekem jó lenne, arra nincs lehetőségem és akkor maradtam is ennyiben. Kompromisszumos megoldás kerestetik.

Szeretnék fogyni, ez a must have kategória, itt nincs pardon, idén jó lenne 15 - 18 kilót ledobni, akkor év végére már egészen emberi formám lenne, s gyanítom, a futás is jobban megy majd, egyelőre cipelek magammal néhány homokzsákot, ami annyira azért nem esik jól, valljuk meg.

Azt hiszem, keményen kell dolgoznom idén, de ez most jókedvvel tölt el, majd év közben nyifogok eleget, meg szidom a Főnököt  magam, hogy ülnék inkább a kanapén és majszolnám a krémest, mit krémest, krémeseket, de ez hozzátartozik, kell ez is. Egyébként meg nyifogni remekül tudok.
Viszont úgy érzem, sikerült jól belőnöm magam (öhöm), ez olyan terv, amit nem adnak ingyen, ezért baromi sokat kell majd tennem, hogy megvalósítsam, tehát nem terveztem alul, ám (úgy vélem), nem is lőttem (nagyon) fölé, olyan tervezhetőnek tűnik így, január 4-én, a fotelben ücsörögve. Vagy mégsem? Kezdő vagyok, látszik?

Mi is van még? Ja, hát hogy kedves, aranyos, magabiztos, céltudatos, mosolygós, energiadús leszek, és ilyen hangulatban fogom egyre csak írni és írni a bejegyzéseket. Oh, yes.



2014. január 2., csütörtök

most ráérek, hát vallok

Megmondjam, mi a baj ezzel a(z) diétával életmódváltással? Hogy életmódot kell váltani.
De komolyan.

Persze, értem én, hogyne érteném, tetszettem volna nem elhízni, de mondjuk, ezen lépjünk túl, mert   történelmietlen a mi lett volna... Hozott anyagból dolgozunk, én ezzel a testtel váltom az életmódot.

A férjem azt szokta mondani, hogy az állat az, aki csak akkor eszik, ha éhes, az ember teljesen más és ha nem is teljesen így, de azért ebben van igazság. Nem  arról van szó, hogy én most sajnáltassam magam, hogy mi mindenről le kell mondanom (dehogynem), hogy mi mindentől kell megfosszam a testem, nem ez a legrosszabb. Megmondjam, mi a legrosszabb?

Hogy az étkezésnek van egy kultúrája. Egy kultúrköre. Hogy az étkezés nem pusztán a testem tápanyaghoz való juttatása, melynek során kiszámolom az éppen elegendő és semmi feleslegest nem tartalmazó mennyiséget (és minőséget), hogy ügyelek, hogy kevesebb legyen a bevitel és végre fogyjak. És nem is csak annyi, hogy akkor most kevesebb szénhidrát vagy teljes megvonás és sok zöldség és sovány hús. És hoyg ez még akkor sem így van, ha fogynom kell.

Szerintem az étkezés ugyanis öröm. Természetesen nem arról van szó, hogy a moziban az élmény csak pattogatott kukoricával lesz teljes, én legalábbis nem így értem, de nekem ez a kettő nem is tartozik egybe, szóval, lehet, hogy a táplálkozási kultúra nemcsak ország-, de személyfüggő is.

A legeslegrosszabb ebben az életmódváltásban (és innentől kezdve ez még rosszabb, mint a diéta), hogy állandóan rohadtul résen kell lenni. Mit ehetek meg még ma, ez a teljes napomhoz képest milyen arányban tartalmaz ezt, meg azt, soha semmi elengedés, soha semmi lazaság. Persze, tudom én, hogy a másik oldalon meg ott vannak az elvesztett kilók, és senki ne írja már nekem azt, hoyg de megéri, mert persze, meg, nyilván azért csinálom, de attól még...

Attól még eszembe jut, hogy milyen jó baráti társaságban meginni egy pohár sört, egy pohár bort. Társasjátékozás közben sós kekszet ropogtatni. Délutáni teához csokis kekszet enni. Férjnek croissant-t sütni reggelre. Hirtelen felindulásból almás pitét csinálni. Karácsonykor teletömni a kekszes dobozokat. Nyáron este 8-kor grillezni. Kondérban bablevest főzni. Tésztát gyúrni közösen. Palacsintázni a kölkökkel. Új recepteket kipróbálni. Churros-t  sütni. Cukrozott narancshéjat készíteni. Lekvárokat együtt. Meg szörpöket. *
Elmarad a spontaneitás, mindig tudatosnak kell lenni, értékelni az adott élelmiszert, hogy ez most kell nekem, jöhet nekem, még befér vagy már nem, sőt, soha nem fog már beférni, mert a cukor fehér méreg** és csirkemellet kell enni barnarizzsel, meg zabpelyhet.*** (zabpelyhet igen, de granolát már nem) Nem lesz többet hirtelen megkívánás vagy ha igen, jön a bűntudat.

Ez a folyamatos tudatosság és éberség, ez szerintem határozottan megviseli a szervezetem, én szeretem, ha elengedhetem magam, persze, erre is lehet válasz, hogy ez volt eddig, meg is látszik a nagy szabadság. Tudom, hogy az ízlelőbimbóim kietlen sivatagban érzik magukat és oázisra vágynak, de nemcsak ők, hanem én magam is. Arra vágyom, hogy nyári estén barátokkal grillezzünk és megegyük, amit főzünk magunknak****. Hogy nyaraláskor gnocchit sodorjunk. Hogy kávézóban hosszas beszélgetéskor felhőtlenül kérhessek egy szelet sütit. Meg ilyenek. Jóízúen falatozzam másokkal és ne csak nézzem, hoyg ők esznek.

Nem állítom, hogy kifejezetten az étel hiányzik, de maga az, hogy az étkezés bizonyos társadalmi érintkezési formákat is magában hordoz, az csak annak nem számít, aki ezt nem élte még meg. És ha legalább diéta lenne, de nem, mert ugye most már életmódváltásról beszélünk, ami azt jelenti, hogy mostantól egész életemben valahányszor csak ránézek egy péksüteményre, a sok fehér lisztet és a sok fehér cukrot kell látnom benne, mert már a tudatosságnak ilyen magas szintjén kell (ene) állnom és nem szabad, hogy akár egyedül, akár társaságban elcsábuljak. 

Nem hiszek a teljes megvonásban sem, de hangsúlyozom, ez az én életem, az én érzésem, nekem rossz, tudok örülni, ha másnak  így is jó és mást kielégít, ha csak elkészíti az ételt és nem eszik belőle. És ha társaságban is elüldögél egy pohár vízzel. Én azonban nem, hát na.
Amikor ezen gondolkodtam, beütöttem a gugliba, hogy társas étkezés és legnagyobb meglepetésemre a lista élén a társas étkezés hátrányai szerepeltek, ettől azért dobtam egy hátast. A végén annyira tudatosak leszünk, hoyg elfelejtjük, mekkora közösségteremtő ereje van a terített asztalnak.

Ezek után jó kérdés lehet, hogy hol az igazság. Hol. hol. Hát odaát középen, gondolom én. Valahogy ezt kell összehozni, hogy ezt a két párhuzamos  még a végtelen előtt összeérjen. Lelkiismeretfurdalás nélkül.




* tudom, a készítés nem egyenlő az elfogyasztással, de nem is erről szól az egész

** az. de én néha szoktam magam mérgezni  

***  jelzem, hogy imádom

**** aki ideírja, hogy grillezett cs.mell és zöldségek, azt letiltom



2014. január 1., szerda

(e) motion

Én egy lusta és kövér nő vagyok. Még ma is, de ma már ezt le merem írni.

Nem tudom, nem emlékszem*, hoyg miért kezdtem el futni. Az biztos, hogy óriási szerepe volt ebben Györgyinek, akivel együtt diplomázgattunk, s akit nagyon kedvelek, ugyanis készítettem vele egy interjút, s úgy tudott beszélni a futásról, hogy elszaladtunk a Decathlon-ba és vettünk egy futócipőt. Álltunk a férjemmel a D. közepén, rajtam az a vakítóan, zavaróan fehér futócipő és mondom neki, hogy te, ez borzasztó életidegen a lábamon, kell ez nekem?
Azért csak megvettük. Állt is itthon még vagy 2 hónapot, szocializáltam.

A kezdeti 75 méter (érdemes elolvasni) sokkolóan hatott rám, vonszoltam meleg estéken ezt a nagy testet fel-alá a domboldal alján, dőlt a víz rólam mindenhonnan, minden méternél meg akartam halni, fájt a sípcsontom, úgy lihegtem, ahogy Gebrselassie még életében nem, vöröslött a fejem, és azt gondoltam, lehetetlen, hogy egyszer 1 km-t egyben lefutok. Rómát látni 1 km-t futni és meghalni.
Aztán egyszer mégis csak sikerült, akkor elég nagy volt az orcám, úgy emlékszem.

A mai napig nem értem, miért nem adtam fel. Nem vagyok makacs, sem kitartó, ráadásul engem a siker visz előre, ebben az esetben ez azonban szóba sem került, még csak futólag sem érintettem a témát, mégis hetente háromszor kimentem... mozgatni a testem. Miközben mindehhez még egyre melegebb is lett, én meg azon kaptam magam, hogy hajnalban felkelek a futás kedvéért. 
Félelmetesen lassan kocogtam, mások fele annyi idő alatt végeztek 1 km-rel, én azt hittem, tréfálnak vagy ufók vagy ilyen nincs is, hiszen én mindent beleadok és 10 perc alatt végzek, ezt akkor hogy?? Az egyetlen fegyverem az volt, hogy utáltam mindenkit, aki gyorsabb volt nálam, nagyjából a fél világot. 

Sok idő eltelt, mire elfogadtam (érteni hamarabb ment), hogy az én történetemben senki nem számít, csak én. A viszonyítási pont is én vagyok, meg az origó is én vagyok, igen, a saját világomban én vagyok a világ közepe. Zazicentrikus a világképem, na.

Futásaim során (virtuálisan, majd élőben is) megismerkedtem mindenféle emberrel, s bár először azt hittem, a futók mind kedvesek, aranyosak, segítőkészek, jóindulatúak, melegszívűek, önzetlenek, igazi superman mind, ma már úgy látom, hogy ez nem feltétlenül így van, inkább úgy, hogy ez egy mikroklíma, itt is ugyanazok az emberi tulajdonságok megtalálhatóak, mint a nagy egészben, nincs különbség, ami van, az az, hogy mi futunk is. Nem kell ezt túlmisztifikálni, emberből vagyunk. Na jó, aki 5 perc alatt futja a km-eket, az nem.

Köcsög lettem (ráadásul Dagadt Köcsög), rengeteg biztatást kapok a mai napig is ebben a virtuális közösségben, meg tanácsot is, segítséget, meg ismerősöket, meg csapatot. És van DK-s pólóm is.

Voltam két versenyen, futottam Esztergomban, a Duna-parti Futópartin, ez olyan élmény volt, hogy bár abszolút utolsó lettem, szeretném még 95 évesen is felemlegetni. És voltam a Suhanj-on, ahol életemben először csapatban futottam, rögtön harmadikok is lettünk, bár gyanítom, nem rajtam állt.

Nyár végére eljutottam odáig, hogy végtelenül lassan, de 10 km-eket kocogtam, az időn nem sokat sikerült faragnom, talán nem 10 perc, hanem 9,3 alatt végeztem egy km-rel, ráadásul mindenféle testi-lelki nyavalya gyötört, fájt a lábam (sípcsont vagy mellette az izom, nem tudom), elkedvetlenedtem, s hiába mondták többen, hogy túl gyorsan és túl sokat vállaltam, legyintettem, sok okostojás, én tudom, mi a jó nekem. Ekkor jött a Főnök. Nem nagyon tudom elmondani, mekkora segítség ő nekem, kapok tőle személyre szabott edzéstervet, annak alapján dolgozom, nekem csak futnom kell. Szegény, már tudja, hogy megyek az Ultrabalatonra.**

Hogy mit ad a futás? Rengeteg mindent. Kitartást. Hogy akkor is, ha baromira nincs kedvem. Meg örömet. Hogy néha futás közben lenézek a testemre és az, hogy mozog, hogy én mozgatom, ez másnak röhejes lehet, de számomra végtelenül mámoros érzés tud lenni. Meg ad nekem keretet. Hogy hetente háromszor, ha esik, ha fúj, ha dögmeleg,  akkor is, én pedig szeretem a kereteket, mert szabaddá tesznek, csak támpontot adnak, minden más az enyém. Önbizalmat ad. Hogy meg tudom csinálni, igenis. Meg alakformálást. Hogy leadtam 13-14 kilót (pontosabbat az elmúlt napok eseményei következtében fellépett mérlegundor miatt nem tudok mondani), meg jó néhány centit, és kezd kibújni a bensőm. 
Többször elmondtam már, de most is megteszem: rengeteg olyan dolog volt /van az életemben, amelyről azt gondolom, hogy ez nekem nem megy. Mert kövér vagyok, lusta / tehetségtelen / béna / öreg / satöbbi és ránézek és azt mondom, hogy másnak megy, de nekem biztosan nem és ezzel el is intéztem. A futás éppen ebben ad a legtöbbet. Hogy mégis megy***, pedig 44 évig azt gondoltam, hoyg ez nem nekem való, hogy ez sem nekem való. Hogy lehet, hogy csak csinálni kell? Lehet, hogy annyi minden van még az életemben, amire legyintettem, amiről lemondtam, mert eleve bukásként éltem meg, és lehet, hogy más is menne? Csak ki kell próbálnom? Szóval, ezt is adja, ezt a bátorságot.

Mozgáskultúrám lefedésére elégtelennek találtam a szókincset, így létrejött a kocorászás főnév, mely természetesen igei alakkal is bírt (kocorászom), ez azóta fényes karriert látszik beFUTNI. 


Messze még a cél, de ma olyan történt, ami életemben eleddig soha: futással  kezdtem az új esztendőt. Oh, yes.


* jaj, dehogynem: iszonyat kövér voltam, s valami gyökeresen más kellett az életembe

** a tervekről egy másik bejegyzésben

*** ne ábrándítson ki senki, hogy ez még nem az