engines stop running, but I have no fear*

Az nagyon jó és remek, hogy márciusban több, mint 100 km-t futottam, de az milyen dolog, hogy nekem (mások beszámolóit és kommentjeit olvasva döbbentem rá) futás közben nem kerülnek helyére az élet dolgai és nem sikerül problémát sem megoldanom, bár az igaz, hoyg egyszer kitaláltam, mi legyen az aznapi ebéd. 

Viszont a 100 az pontosan 100-zal több a nullánál, ez a jó hírem van mára. Én nem akartam, nem törekedtem rá, sőt, mikor vasárnap nem tudtam elmenni futni, nem erőlködtem különösképpen, hogy de akkor éppen meglehetne a havi 100 - az viszont vicces, hogy ma derült ki számomra, hogy a március 31 napos, így a mai adaggal mégiscsak százasnak nyilvánítom magam. 

A hét pedig úgy alakult, hogy volt 4 futás, de nem mesélem el mindet, az elsőt kihagyom, maradjunk annyiban, hogy futottam és jó volt. A másodiknál megint 5 perceseket kellett futni, ott történt meg az, hogy két etap is 7 perces tempó alá ment, én csak azt érzékeltem ebből, hogy a levegő egyébként 20, 93%-os oxigéntartalma valahova a 15 %-os szintre süllyedhetett. Hát futottam rendesen, no.

A harmadik, az cudar volt. Piramis. Már nem ugrom be a Főnöknek, először még azt hittem, hoyg ez jó móka, de már pontosan tudom, hogy ez csak a látszat, viszi ez is a levegőt, mint a fene, ráadásul néhány probléma erősen a lelkemre telepedett, a pulzusom stabilan fent ragadt. Viszont nem volt rossz, bár a problémákat megoldanom nem sikerült. De legalább eszembe sem jutottak. Másra kellett figyelnem, ugye.

És a best ever, a 24 perces egybenfutás. Ezt kellett volna vasárnap, mivel azonban az előző futás alatt nem oldottam meg a gondokat, sőt, a nem-futós napokon még gyűjtöttem is hozzájuk, így a vasárnap ugrott, maradt a hétfő délelőtt. Ezekre az egybenfutásokra (erős kísértésem vala a helybenfutás szó használatára, de mindig kivédem) nagyon ráfeszülök, ott kísért az aggodalom, hoyg nem tudok egyben ennyit futni. Tudom ám, hogy a 24 perc az semmi, pontosan tudom, de egy jó darabig mindig volt mankóm, hogy a két etapos futás közben volt 2 perc séta / tempós gyaloglás, azt lehetett várni, lesz pihenő, kapok levegőt, rendezem gondolataim, meg ilyenek - egybenfutásnál meg el kell indulni és menni kell. Majd egyszer valamikor a távoli jövőben meg csippant egyet a runkeeper. Ha megérem.

És ez eléggé szokott aggasztani.

Ma azonban résen voltam. Azt mondtam, hogy igenis meg tudom csinálni!, de vigyáznom kell, hogy ne fussam el az elejét, meg a közepét sem, ha lehet. Az volt a tervem, hogy az első 10 percet lazán futom, nyugodtan, mint aki csak elszalad a boltba élesztőért, jó, kicsit sietni kell, különben nem lesz ebéd, de azért nem kell ezt véresen komolyan venni, itt van az a bolt a szomszédban. Na. Utána, a következő 10 percnél terveztem egy sietősebbet (nehezen kialkudott időpontra kell menni a fodrászhoz), az utolsó 4 percnél meg úgy képzeltem, hoyg rendesen futok. Ezt csak így simán.

Igazából majdnem sikerült hoznom ezt, az első 10 percnél tényleg azt éreztem, hoyg ez meg sem kottyant (megy ez nekem, höhöhö), jólesett, jó volt, jöhet a következő szakasz. Amikor bemondta a RK, hogy 15 percnél járok és már csak 9 perc van hátra, akkor gondoltam arra, hoyg ez meglesz, meg tudom csinálni és igenis. Kérem szépen, lefutottam 24 percet egy számomra vállalható idővel.

Ne feledjük, ősszel 9 percesekkel ment ez.

Ez a múlt vasárnapi 4 km-es verseny ismeretében azért fontos a számomra, mert az idő között alig van különbség (7, 28-as vagy 7, 33-as ezresek, nem tök mindegy?), viszont egyben futottam le, nem kellett semmiféle beleséta és ez szerintem elég jó. Milyen jó lenne, ha ezt így tudnám tartani, ha mindig résen lennék, ha fejben mindig tiszta lennék, ha meg tudnám mindig tervezni, ha okosan tudnám az elejét is futni, ha lenne erőm a végére is és ha nem lógna a bilibe a kezem. 

Mindenesetre ez akkor is klassz, nem igaz?

mindeközben rámtavaszodott. ebből is látszik, milyen sok a 24 perc

*  azt lehetne hinni, hogy ismét nincs nagy koherencia a cím és a szöveg között, de ez nem igaz, a Clash is zenélt a fülembe (London calling)