2014. április 28., hétfő

mozog az endorfin bennem, s vele mozgok én is

Ezt most elmondom, nem válogatok a szavak között, nem finomkodom, hazajöttem futásból és már mondom is, mert annyira hihetetlen volt.

Az van, hogy én eddig nem tudtam, milyen az a laza futás, ha futni kellett, akkor futottam, ahogy bírtam, tudta a fene, ez most milyen. Olyan, amilyen és kész. De ezért nyilván nem volt az mindig laza, mert amikor a végén lihegtem, meg nyöszörögtem, akkor a legszűkebb spektrumot tekintve is felsejlett, hogy bármilyen is, de nem ez. Viszont másképp meg nem tudtam, de még rá is görcsöltem erre, gondolom - hogy önismereti szempontot is felvillantsak.

Amióta viszont közepes futás is van, szeretném érezni a különbséget, mert az azért mégsem járja, hogy a laza és a közepes között semmi ne legyen, ott nekem (a fejemben) van egy éles határvonal, de minimum egy mérföldkő, tudjátok, hoyg a tüdő kicsúszni készül vagy már ki is csúszott. Mondjuk, azt nem mondanám, hogy észrevétlenül.

És akkor én elhatároztam, hoyg ezt én megtanulom, meg én. Biztosan meg lehet tanulni, nem mindenki így születik, jó, hát van akinek ez könnyebb, elengedi vagy szorosabbra veszi a gyeplőt, de vannak az olyan kis esetlenek, mint én, akiknek még ezt is tanulni kell, nem baj, igenis megtanulom. Aztán meg majd lehet pislogni.
És ma volt az, hoyg 2 x 12 perces laza futás volt a tervben, közte egy 3 perces sétával (előtte pont 3 km-t kocogtam bemelegítésképpen) és gondoltam, hogy na! It's time to learn. 

Na most egyrészről fantasztikus volt, hogy tudtam magam kontrollálni, hogy Zazikám, nem szaladsz, mint az eszeveszett, mondhat a runkeeper, amit csak akar, te csak szépen, egyenletesen fuss - éreztem, hoyg menne gyorsabban (na jó, 2 x 12 percről beszélünk, de hehehe, tanulási folyamat van), de nem baj, veszettül laza voltam és ez már jó volt. A végén egyszerűen abbahagytam a futást és továbbsétáltam, elmaradt (mert nem éreztem szükségét) a térdre támaszkodós halálhörgés.
A legjobb azonban (és ettől most annyira fel vagyok dobva, mint amikor először döcögtem végig egy km-t) az volt, hogy 7, 30-as tempóval élveztem a futást! Baromira. Csodálatosan. Gyönyörűen. Élvezetesen. Elmondhatatlanul.
Csináltam is új címkét. I love running.

7, 30-as tempóval! Jó, igazából kicsit alatta, majd mutatom, de nem is ez a lényeg, hanem az a felfoghatatlan számszaki eredmény, hogy ilyen tempónál nem ziháltam (csak a szokásos vastüdős kilégzés, de az nekem standard), nem éreztem azt, hogy most van vége a tüdőmnek, hanem volt levegőm, bírta a lábam, haladtam, nézelődtem (!)*. Elképesztő. Komolyan a hatása alatt vagyok még mindig.




Na, de majd a holnapi dombfutás. Az majd helyreállítja a világbékét.


* jó, ezt ne spilázzuk túl, én nem nézelődöm futás közben, csak előrenézek. szemüveges vagyok, ha leveszem a szemem az útról, beleszédülök  - de ma levettem ;)


2014. április 26., szombat

just do it

Ha igazán trendi akarnék lenni, napra pontosan írtam volna bejegyzést, de hátha még beférek a szülinapos köszöntés + / - 8 napos illendőségi határába. Az van, kérem, hogy 1 éve sportolok mozgok.
Nem vagyok túl szentimentális, könnyeket sem fakasztok, de azért szó nélkül sem szeretnék elmenni a történések mellett, adjuk meg a módját.  40 fölötti nő, túlsúllyal, sok munkával, nulla sportmúlttal   - és egy reggel arra ébredtem, hogy futni akarok. Illetve, hogy akar a ménkű. Inkább, hogy fogyni akartam volna, de sokat és iziben. Ha lehetne, másnap reggelre.
Mindenesetre vettünk egy futócipőt, azt az életidegen látványt, ahogy a lábamra húztam a Decathlon-ban ... csak azt tudnám felejteni.
A cipőt 3 hónapig szocializáltam, kivettem a dobozból és a dolgozóasztal mellé raktam, hátha a lelkifurdi, ugye. És nem. Erős jellem vagyok.

Nem állnék meg minden mérföldnél, mert az egy év végére nem érnék, mindenesetre a misztikus 75 méter után jött a Kis Tócsa,  a Nagy Tócsa, a Postaláda, a Lovak, s egyéb állomások, míg végül 12 hét alatt tényleg egyben eldöcögtem 5 km- t. Iszonyú királynak éreztem magam. El is mentem gyorsan versenyre, rögtön a Boston Marathon-ra. Be is értem utolsónak.
Aztán elmentem a Suhanj-ra, amikor is futásomat Fibonacci-nak ajánlottam és utána még egy rövid ideig jókat futottam (nem időben! dehogyis. legfeljebb érzésre), majd megtorpanás következett be, nagyjából semmi nem ment - motiválatlan voltam, nem mentek a futások, még mindig veszett lassú voltam, fájt a sípcsontom, én, kérem, szenvedtem.

Ez volt augusztusban, eltelt két hónap, mire végre beadtam a derekam, hogy a felkínált segítő kezet elfogadjam, jó, hát kérettem magam, biztos az illem kedvéért. Azóta itt tök szigor van ám, Főnök úr van, engem futtatnak, terv van és tervszerű futások vannak és minden futásról be kell számolni, nehogy azt gondolja valaki, hogy én csak úgy futok!, megmossák a fejem*, meg ilyenek, tiszta jó, nagyon bírom. És télen sok mindent futtatott velem a Főnök, azt hittem, az életben nem lesz vége ezeknek, meg hogy hogy  fog ez összeállni egy szép egésszé, de nagyon nem izgattam magam. Nehezen szántam rá magam, hogy elfogadjam a segítséget, viszont ha már igen, akkor az a teljes bizalom.

Most ott tartok, hogy élvezem a futást. Szeretem. Idáig jutottunk, hoyg ezt kell mondjam, aha. A heti négy futás nekem öröm, dől a lé rólam, meg nyöszörgök, hoyg jaj, be kell melegíteni, meg jaj, de rohadtul elfáradtam, meg egyéb, nem mindig publikus mondatok is elhangzanak, de ez mind semmi, mert nem ez a lényeg, hanem az, hogy.. öö.. mi is.
Az, amit mondogatok, hogy egész életemben annyi mindennel szemben meghátráltam, és azt mondtam, hoyg ehhez én túl béna / túl lusta / túl kövér / túl kicsi / túl nagy / túl akármi vagyok, van, amit meg sem próbáltam és már feltartottam a kezem, de olyan is volt, hoyg nekifutottam és nahát, nem ment, hát akkor talán hagyjuk is. Pedig lehet, hoyg csak csinálni kell? És annyi minden lehet még előttem az életben (hadd gondoljam már ezt, please), annyi mindennel járhatok így, mint a futással, nem igaz? Na, ez a legeslegjobb. Meg az, hogy időnként, amikor futok, esküszöm, hogy  átjár az öröm, hoyg tudom mozgatni a testem - jó, ez már elég giccses, de nem is mindennapos érzés. Azért ez így elég cool.  Szóval ilyesmi.
Nem a leadott 17 kiló. Ööö.. azért az is. 

És az milyen, hogy a tegnap (pihenőhét van!) a második, egyébként 2 km-es közepes futást így abszolváltam? Szoktam nézegetni, aha.



Most ezt így nem ragoznám tovább, de hogy elég frappáns legyen a vége, még idebiggyesztem, hoyg basszus, a Főnök benevezett a kocakólára, 2 + 5 km - es távra! Ez pedig azt jelenti, amire rutinos blogolvasók gondolnak. Nyafogást és a gyomortartalom gyors távozásra késztetését. Yep.


*megmondtam már, hogy ne törődj az idővel, majd én szólok, ha már figyelni kell.  vagy: még mindig az idővel foglalkozol, pedig nem az a lényeg! meg ilyenek :D



2014. április 19., szombat

aspektus 1. - idő

Ígértem bejegyzést a szenvedély mibenlétéről, de ez még nem az, bár annak részének is tekinthető, viszont a múlt héten hárman is kérdeztek a futással kapcsolatban, így most megmondom a tutit, mert abban jó vagyok. Jobb, mint a futásban.
A legtöbb kérdés három zsákba gyűjthető, az idő, a felszerelés (pénz) és a kitartás témakörbe, mindegyikről tudok mesélni.

Szóval. Korábban többször nyafogtam mondtam, hogy időt baromira nem könnyű találni a futásra, és én nem annyira kedvelem azt a mondást, hoyg arra van időd, amire akarod, hogy legyen - miközben meg pontosan ez van mögötte, de mégsem olyan egyszerűen, amilyen egyszerűen ezt odavágják az embernek.
Az ember élete nagyjából ilyen, esetleg ilyenebb, ugye:

 És akkor ebbe kell beszorítani a futáshoz (mozgáshoz) szükséges időt. Abba az emancipációs csapdába, hogy bezzeg a férfiaknak könnyű, bele sem kezdek, nem tudok vele mit kezdeni, nálunk a férjem is mosogat, tereget, porszívózik, és nem esünk kétségbe, ha véletlenül nincs ebéd, szerintem én jól választottam. Tudom, de nem ezek miatt.

Viszont még mindig jut is, marad is halmaz, öhöm. Esetünkben ez részben nehezebb, részben könnyebb,  mindketten home - office-ban dolgozunk, mindketten saját lábon állunk, nem jön sms hónap elején az automatikusan átutalt fizetésről, magyarul: nagyon kell teperni. Nincs hétvége, nincs ünnepnap, ha munka van, csinálni kell és kész. Nyolc óra munka után nem tesszük le a lantot, hanem iszunk egy kávét és folytatjuk. És ez így van jól, szeretjük a munkánk, ez nem panasz, csak próbálom érzékeltetni a saját beosztásomat.

Most, hogy hetente négyszer megyek futni, igenis meg kell szervezni ezeket az alkalmakat. Eleve kell 20 perc, mire kiérek a futóhelyemre, ugyanennyi vissza, a nyújtáshoz is kell 10 perc, ez már 50 perc úgy, hogy semmit sem csináltam. A futás mennyisége változó (ah, a minősége is), de minden alkalom bemelegítő kocogással kezdődik, én nem tudom, biztos a kor!, de lassan melegszem be üzemi hőfokra, kell 25 - 30 perc, mire a csikorgásból olajozott állapotra váltok. Szeretem, ha izzadt vagyok, mire elkezdek futni, aha. Akkor már legalább egy óránál járunk, de inkább több az. Végre elkezdek futni, nem sokat, ahogy nézem a mostani edzéstervem, olyan 40 percet mondok átlagban, pár km van egy - egy alkalommal, de összességében tehát stabil két óra egy workout. Hetente négyszer. 
Sok? Nem. Könnyű időt találni rá? Baromira nem.

valami más számrendszerben íródhatott a szöveg, nekem nem stimmel sehogysem, de a lényeg azért átjön


Mivel itthon dolgozom, a legkönnyebb azt mondani, hogy akkor mész futni, amikor akarsz (ennek finomítottabb verziója érkezett a héten). Végülis igen, tényleg, már nem áll fölöttem felettes, hogy de még csináljam meg a kérdőívet, írjam meg a sajtóanyagot (élő a példa...), ne menjek haza addig, amíg... satöbbi - másrészről viszont magam vagyok a felettes és a beosztott egyben, nem jó páros, elhihetitek, zsarnok vagyok. Igazi türannosz.
Ezt a tulajdonságom éveken keresztül tartottam magam elé mintegy mentségül, hoyg nekem nincs időm, egyszerűen nincs, sokat dolgozom, hagyjatok, a kifogások természetét pedig ismerjük,  mindig jelentős valóságtartalommal bírnak. Időm ma sincs, csak ma már gyártok. Időgyáros lettem.


Tehát az úgy van, hoyg megérkezik az edzésterv, megnézem, átnézem, felmérem több szempontból is, kicsit sopánkodom, hogy ezt én hogyan futom le, majd átlendülök és beosztom a hetemet. Szétszórom a 4 alkalmat a 7 napra, mely napokon vagyok itthon, melyeken biztosan nem, már eleve tudom a pihenőnapokat. A futós napokon pedig hát... még korábban kelek. Ez van. Valamit valamiért. És nem kell azt gondolni, hogy örömmel pattanok ki az ágyból, a frászt. Nyöszörgök és hangosan és szinte mindig felötlik bennem, hoyg mi lenne, ha csak ezt az egy alkalmat kihagynám / későbbre tolnám / elfelejteném, vagy bármi... Mostanában nem megyek korán reggel, azt majd a nagy hőségben, viszont ahhoz, hogy délelőtt (vagy kora délután) kimehessek futni, korán reggel már dolgozni kell. Szerintem én hős vagyok, mire ideértem a mondandómmal, megfogalmazódott bennem. Lehet, hoyg ezért írom az egészet.

Jó, viszont mielőtt nagyon cool-nak gondolnám magam, két dolog is van. 
Egy, hogy pontosan tudom, hogy amikor a multinál dolgoztam, ezt nem tudtam volna megtenni, reggel 6-kor indultam itthonról és este 8-ra értem haza, nagyjából arra vártam, hogy mehessek aludni, szóval, könnyen osztom az észt. Másrészről viszont ott vannak a hollandok, sokat  dolgoznak, szorgalmasak, de sportolnak is és mikor? Képesek este 10-re menni az edzőterembe. Vagy reggel 6-ra. Mert mozogni muszáj. És azt hiszem, itt a lényeg.

Az elején idézett álbölcsesség csak akkor nyer értelmet, ha akarom, hogy legyen. Ha van vágyam. Motivációm. Én sokáig nem találtam olyan rést a falon, amelybe beszuszakolhattam volna a mozgást, és nem azért nem, mert tv-t néztem volna (éves szinten talán 20 óra az átlagunk - a férjemé a foci miatt több), egyszerűen nem volt rés. Szép, passzentos életem volt, nem hagytam helyet motivációra, vagyis szerintem nem az idő a kérdéses, hanem az elszántság? Az akarat? Idő, na, az sosem lesz csak úgy, de ahhoz, hogy találjak mégis és be tudjam illeszteni a napi rutinba, szerintem kell a motiváltság, hogy ezt akarom és kell testemnek - lelkemnek, vagyis igaz a fentebb említett bicskanyitogató, instant válasz, de azért nem ártana mélyebbre ásni és átfogalmazni. 

Tehát akkor mi volt előbb, a motiváció vagy a szabadidő? Én az első miatt kerestem helyet a másodiknak.


2014. április 14., hétfő

Mini a cittá

Én azt most igen jól megtanultam, hogy az imádságba foglalt kérés legyen precíz, ne elnagyolt, ne felületes. Mivel komoly gondot jelent nekem a stresszből fakadó hasmars, hát kértem ennek mellőzését, tessék, meg is kaptam. Semmi hasmars.
Helyette hánytam egy iszonyú nagyot.

Pénteken a főpróba jól sikerült, gondoltam is, hogy akkor én inkább mégsem idegeskednék ezen már, le tudom futni egyben, nem is rossz eredménnyel, menni fog és igenis.
Ehhez képest nem aludtam, hánytam, mint a lakodalmas kutya és végigstresszeltem az egészet - nagyon haragszom magamra. Észérvekkel nem lehet rajtam segíteni, mindent tudok, mindent értek, nem múlik rajta semmi, éppen letojom, hogy ki mit gondol rólam (nem), különben is, egész télen futottam, rendszerré vált a futás, van edzéstervem, van Főnököm, rendes vagyok és motivált és legalább 20 dekát* is fogytam megint, szóval.. szóval, hogy milyen ideges voltam. A fene belém, de tényleg nagyon haragszom.

Egyébként meg tök jó volt, a Piroskákkal** voltam szinte végig, büszke vagyok, hogy minden távon indult tagunk, büszke vagyok, hogy aki megbetegedett, az is kijött és támogatta a többieket, hogy mindenki mindenkit biztatott, hogy volt, aki nyulazott a másiknak, majd később ez a másik végigfutotta a távot egy harmadikkal*** (velem),  hogy mentális segítség is volt, meg egyáltalán, hogy ennyire összeértünk. 
Amikor meg nem velük voltam, akkor a Főnökék placcán voltam, az milyen jó, hogy 20 ezer ember között sikerült megtalálni a másikat? Hát nagyon jó. És az milyen, hogy amikor indultam bemelegíteni, akkor is a Főnökbe botlottam? Meg is mondta a tutit, hogy csak szépen kocogjam le, ne parázzak már.  Ugye. Én meg szófogadó vagyok.
(meg az is volt, hogy a félmaraton befutóinak a 20. km-nél végigszurkoltunk és én nagyon figyeltem a Futóművesekre,  szerintem mindenkit sikerült észrevennem  - kivéve a Főnököt. nyilván olyan tempóban tette, hogy csak egy csíkot láttam belőle. pedig ezt úgy elképzeltem, hogy milyen jó lesz, fordul a kocka)

A verseny meg úgy történt, hogy mire odaértem a rajthoz (meg sem találtam, de odakísértek... ), már eléggé befordultam magamba, így aztán a szpíker feszültségoldó kísérletezése hidegen hagyott, nem dobálgattam  a földgömb labdát, nem tapsoltam, nem emelgettem a kezem, nem csináltam semmit, csak néztem magam elé megszomorodva, de igazából nem is ám, hanem nagyon figyeltem magamra, meg a nyamvadt zenelejátszóra, meg a runkeeper-re, hoyg időben indítsam el, meg hogy nyugi, szépen lekocogod, na, a Főnök is megmondta.

Iszonyú sok ember volt, ez engem frusztrált, tudom, minek megy az ilyen versenyre, maradjon otthon és nézzen közvetítést, és tényleg tötymörgés volt az eleje, ezt tudtam, mert figyelmeztettek, de arra azért tényleg nem számítottam, hogy lökdösődnek! és tülekednek! és elém ugranak! és egyáltalán, rohadtul körbevesznek és még hangosak is. Nekem valami buborék kellene, hogy egy méteres körzetben ne legyen körülöttem senki. Tudom, nem kell versenyezni.
Olyan hangzavar volt, hogy a zenémből semmit nem hallottam, füldugónak használtam, hogy a hangzavar tompítva jusson el a fülemig. Viszont a RK hangos volt, tette a dolgát és szépen mondta nekem a számokat, tudtam, hol tartok, hogy megyek, így aztán lassítottam is kicsit a második km-en, hát ilyen félelmetesen okos vagyok már, na.

Nem volt vészes, persze, megörültem, mikor megláttam a célt a távolban, de alapvetően ez egy jó futás volt, szerettem, élveztem, még a végén elkezdek jó padavan lenni. Rengetegen szurkoltak, de hogy észre is vettem az ismerősöket, az még újdonság volt nekem, mintha még pacsira is nyújtottam volna a kezem.
A végén szépen átléptem a célvonalat és nem is roskadtam le, ahoyg szoktam, hanem elbandukoltam arra, amerre mondták, és nem nagyon akartam elhinni, hoyg igenis lefutottam ezt a félelmetes 3,2 km-t, nem lihegtem túl (fizikailag. mert mentálisan, eh...), nem is zihálok, tessék, itt vagyok. A szemüvegem levettem, így aztán nem tudtam, milyet mentem, viszont a szpíker éppen az én célba érkezésemkor mondta, hoyg ez még mindig nagyon jó idő, 8 perces km-eknél járunk, én meg, úgy rémlik, hoyg ott azt gondoltam, hogy anyád, 8 perces, annál biztosabb jobb voltam, ne már.
És lőn.


Ilyen km-ek voltak:



mosolyog vagy legalábbis úgy tesz, mintha mosolyogna :)


Szóval, az úgy van, hogy akkor ezt én most sikerként könyvelem el, nem a 7 km-es Midicittá (egy percig sem bánom, hogy nem arra mentem, nem tudom, sikerülhetett volna? fogalmam sincs, viszont ez így volt jó, jön még kutyára dér), csak egy 3,2 km-es minike, de az legalább nem meghalással küszködve, nem sírva menetközben, hanem viszonylag egyenletes tempóval (ne felejtsük el, hoyg ősszel 9 fölötti km-eket mentem), viszonylag nyugodtan beértem a célba és menetközben még arra is volt kapacitásom, hogy élvezzem az egészet, minden jó volt így.

Csak azt a sok embert, azt feledhetném. Meg a rajt előtti 24 órát. Ah.


(jah, és menetközben - értsd: futás közben - rámköszöntek, hogy én vagyok-e a Zazi, de én nem vagyok túl kommunikatív esemény közben, ezt most mondom. bár azért megerősítettem őket, hadd fussanak nyugodtan tovább)


* többet ám, éppen két kilót

** a DK-n belül van egy fogyókúrás csoportunk, ami már nem csoport, hanem csapat, jó a kötelék, közösség - jó, na.

*** nem velem, hanem a pálya szélén, de mégis velem



2014. április 12., szombat

nem teljesen közönségkompatibilis szöveggel

A runkeeper mániája, hogy mindig talál valamit, minden egyes futásnál, ami éppen personal best,  amiben éppen most vagyok a legjobb, legtöbb emelkedő, a hét leghosszabb futása, leggyorsabb 5 km, mit tudom én, valamit mindig előkotor.
A versenyekkel meg ugyanez van, nálam is jól van beállítva az algoritmus, az abszolút első verseny, az első, amikor 4 km-t, az első, amikor fényes nappal, az első, amikor csapatban, az első, amikor fényes nappal és ilyen fene sok ember között kell futni.

Jó, hát holnap akkor Minicittá, innen nézve meg sem mondom, minek látom én ezt, szabad asszociáció.

Tegnap csináltam egy főpróbát, rákészültem rendesen, de nem tudtam a versenyes 170-es pulzust hozni, hiába, azért az én megszokott futóutam nulla gyalogossal nem egészen a sziget. A terv az volt (és ez egyben a holnapi terv is), hogy az első km-t szépen, nyugodtan, akár 7,40-nel is lehet, a másodikat már picit gyorsabban, a harmadikat már jó lenne olyan 7,10-zel futni és aztán meg már be is futottam szinte. Majdnem így sikerült, konkrétan egyáltalán nem.


 Az elsőt elfutottam, nem is értem, miért, én nem vettem észre, hoyg ez ilyen gyors lett volna, de amikor a RK bemondta az első km-t, akkor gondoltam, hoyg megint hülye vagy ez így nem lesz jó, barátocskám és lassítottam, így a másodikat nyugodtan futottam, aztán meg volt még bennem szufla és tudtam gyorsítani, ezt nagyjából 2,5 km -től meg is tettem. Bár azt nem éreztem, hogy ennyire.
Összességében hozzám képest remek időt futottam, majd megkérem a szervezőket, nekem ezt írják be, a holnapit hagyjuk.





Eléggé aggaszt engem ez a holnapi nap, nyilván ma éjszaka már nem alszom, én így készülök a holnapra. A legnagyobb parám az, hogy nem tudom lefutni, látom én is a fenti számokat, de akkor is, egyszerűen nem tudom elhinni, nemcsak azt, hogy valami hasonlót éles körülmények között is hozni tudok, hanem, hoyg egyáltalán végig tudom futni.

Mondjam még, hoyg mi aggaszt? Hogy nekem kell egy 2 km-es bemelegítés, és fullig lesz a sziget és hol fogom tudni ezt megtenni és odaérek-e a rajtra (!), és lesz-e szabad WC a rajt előtt vagy ki kell rángassak valakit a fülkéből, mert ha nem jutok el, nagy baj lesz. És aggaszt, hogy már ma meg kell gondolnom, mit eszem, mert mióta rendesebben futok, az (egyébként 40 évig alvó) anyagcserém turbófokozatra kapcsolt és nem akarom összefosni a szigetet (meg magamat) és elnézést a kifejezésért, de egyrészt ideges vagyok, másrészt meg inkább a szó, mint  a tett.

Nem tudom, akarom-e én ezt, most komolyan. 


2014. április 11., péntek

paletta

Fogva tart a Minicitta, nem tudok már szabadulni tőle, ezért másról írok.

Elkezdtem erősíteni. Én, aha. 
Már ezer éve tervezem, ami nagyjából megfelel az ezer éve halogatom-nak is, de én lusta vagyok, tényleg az. A futás szép sunyiban beépült az életembe, de hogy még másnak is helyet szorítsak, pláne, hogy mástól is izzadjak, meg mástól is izomlázam legyen, azt már nagyon nem forszíroztam eddig.  Az erősítés még mindig nem keresztedzés, de már valami, ill. valami lesz, ha rendszer lesz belőle.

Törzsizom. Mondanám, hogy nekem olyanom biztosan nincs, de igenis van, hogyne lenne, de azért be kell lássam, jobb lesz, ha ott, ahol most éppen fáj, szép izmot növesztek. Amikor keresgéltem, hogy mégis hogyan kellene ezt elkezdeni és egyáltalán, ez tényleg olyan fontos a futáshoz?, én, kérem, a lábaimmal futok, esetleg még ésszel, nem a törzsemmel, tényleg kell ez?,  akkor a döntő érvet a következőkben találtam meg:
"az ütős sportok, a kerékpározás, futás, evezés, úszás, és számos egyéb sport mozdulatainak alapja a törzsizomzat. A szexhez is erős és rugalmas izmok szükségesek."

Ezt így. És hát ki vagyok én, hoyg ellentmondjak, ugye.

Na most azért nem vagyok én olyan hardcore, hogy fejest ugorjak az egyéb izzasztó és nehéz és izomlázas és nyöszörögtető tevékenységekbe, ezért először kutattam, hogy lehetne ezt olcsón megúszni, röviden mondom, sehogy. Viszont vannak opciók, hogy mitől akar az ember éppen szenvedni. 
Lehet például súlyzózni, az nekem hónapok óta motoszkál a fejemben, ráadásul időről időre felemelem a kemény 1 kilós súlyzókat, ízlelgetem őket, hogy aha, ezekkel kellene valamit kezdeni - és ennyiben is maradok, de ennek vége, ugyanis a héten kétszer is dolgoztam* velük (már 60 percnél járok, bizony), valami rettenet.
Kipróbáltam ezt a súlyzós gyakorlatsort, túl lehet élni meg lehet csinálni, de a végén nem volt őszinte a mosolyom, meg az is igaz, hogy ezt az alkarra ereszkedést én ugrottam, tehát 5 gyakorlatot csináltam meg 4 körben, a végén meg egészen síróssá vált a hangom. Az alkarosra még azért gyúrnom kell.

Kaptam a Főnöktől gyakorlatokat, hát azok sem lesznek a kedvenceim, tetszettem volna nem elhízni, tudom. Nem baj, majd egy év múlva, ha a metrón hasbabök valaki a szúrós könyökével, legalább majd lepattan rólam. 

Családi használatra megmutattam a férjemnek a plankot, mármint videón mutattam meg, nem élőben. Ebből az a tréfás jelenet lett, hogy este fél 11-kor a férjem kipróbálta, én meg álltam fölötte a laptoppal a kezemben és mondtam, hogy mit csinál rosszul. Nem nagyon tetszett, hogy még beszélni is tud közben, szenvedjen már, nem tudja, hogy csak akkor hat? Nehéz dolgom van vele.

A plank egyébként szerintem iszonyú átverés, ránéz az ember a gyakorlatot végzőre és azt mondja, ennyi? Hogy 20 másodpercig tartsam meg magam így? Hát ez bakfitty.  Aztán meg úgy kell felsegíteni a földről. 
A neten rengeteg minden van róla, érdemes megnézni Györgyi képeit, tök jól bemutatja a hibákat is, amikor egyszer próbáltam, az összeset hoztam, vö. állatorvosi ló esete. Ja, és én valamiért nem beszélgettem közben.
Ezer fajtája van, ezt a videót** nagyon bírom, nem pöpeckedik a srác, bár én még ettől is fényévekre vagyok. Még.

Mit is mondhatnék? Nehéz a törzsizom-erősítők élete. 


ebben a szép időben inkább futottam, emelgessen súlyzókat a fene


(és hoyg vasárnap meg Minicitta?? hagyjatok meghalni.)




* sokat elárul a szóhasználat

** azt hiszem, a futóblogon láttam először



2014. április 5., szombat

a héten már nem futok tovább

Demoralizáló poszt következik, előre szólok.
Olyan történt, ami talán csak egyszer: feladtam a futást. Nem örökre, persze, hoyg nem, de ma azért igen messziről kellett hazakutyagolnom, így akár így is érezhettem.

Jó, hát előfordul az ilyen, már nem zokogtam végig az utat és nem vagyok most sem halálideges, meg nem gondolom azt sem, hogy vége a világnak (megvárom a választási eredményt), de azért na. Hát értitek. 

Nem tudom, mi volt a baj, majd holnap átgondolom ezt az egészet, hátha fény derül rá, mindenesetre némi párhuzamot vélek felfedezni a tegnap este nézett interjú (Fejben vagy testben dől el) és a mai gyász között, olyan szépen egyetértettem mindennel, biztosan még bólogattam is, hogy én is pont így próbálom rendezni ezt az egész futás dolgot - erre tessék.
Mivel pihenőhét van, ennek záróakkordjaként mindösszesen 2 x 15 percet kellett volna futnom, de én már az első 14 perc után éreztem, hogy itt a vége. És voltak előzmények, aha.

Meg következmények is. Két Mozart - golyó bánta a mai napot.