2014. június 22., vasárnap

hullok csomagjaimon lebegve*

coelhosan: a nehézségek visznek közelebb az álmok megvalósításához
oravecznórásan: ha feladod, elvesztesz egy részt magadból
mozogazazisan:  aztaleborultszivarvégit (meg a kurvaanyját is) ennek a balesetnek, hoyg keresztülhúzta a számításaimat

A legjobb, ha az elengedés pillanatában mondom el a terveimet.

Egy hét semmittevés után ma arra  a következtetésre jutottam, hogy belőlem most már biztosan nem lesz semmi, legfeljebb szalonna, és hogy kár volt elkezdeni mozogni, bezzeg, ha még a kanapén ülnék és chips-et ennék (mely kövérekkel szembeni általánosítás rám még soha nem volt igaz, de ma erőtlen vagyok és nem kérem ki magamnak), akkor nem tudnám, hogy mi hiányzik, élhetnék a boldog tudatlanságban, bár erre a a fentebbiek meg azt mondhatnák, hogy ne félj a veszteség feletti fájdalomtól, erősebb és bölcsebb leszel tőle, utadon ez visz előre. 
(8 percig olvastam coelho és oravecnora szöveget,  s már megfertőződtem. szerintem menne nekem ez a stílus, nem? Simán megírtam a nevükben a beköszöntőt, a későbbiekről nem is szólva. Ne használjam ki a kényszerpihenőt? - update: minden dőlt betűst én írtam. megy ez nekem. csak koncentráltam az adott szövegkörnyezetre és áradt bennem a mondanivaló))


Van, ugye, az őszi terv, a 10 km-es táv, én arra gyúrok gyúrtam, nekem az a mainstream, azt szeretném, azt akarom, az olyan szép, kerek szám, az ősztől pedig még mindig elválaszt egy teljes évszak, szeretem a távolban is látni a mérföldkövet, ez maradhat, még belefér. (Ne hagyd, hogy szemed elhomályosítsa a perc.) A Főnök szerint no para, sőt, ő még a Garda-tavi távot is látja, én meg azt eddig sem. Maradhat.

De itt van ez a szép nyár, tele futós eseményekkel, s bár én aztán tényleg nem vagyok az a "minden hétvégén fussunk versenyen" alkat, azért igenis nekem is megvannak a favoritok, tudja csak meg a világ. Például szerettem volna Füreden éjszaka futni, tavaly még csak ordítottam a hirtelen megismert két embernek, idén már milyen jó lett volna futni is. Tihanyba megszerveztük a hétvégét, ez most részemről a vendéglátás- szurkolás- csapatépítés triumvirátusára olvadt, érzem a vértolulást, hagyjuk is, lenyelem, mást úgysem tehetek.  (Erős vagy, kibírod. Kibírod a csapást, de ennél több is történhet. Megerősödhetsz általa. Csak rajtad áll.)

De kétségessé vált a Suhanj is, basszus, azért ezen már mérgelődhetek, nem? (Engedj az érzelmeidnek. Engedd, hogy elborítsanak. Aztán engedd el őket.)  Párban futottunk volna, ill. futunk is, mert jófej a Zoli, na, és nem hagy magamra, bulira vesszük, mondjuk, velem eleve nem nyerhetett volna. Itt jegyzem meg, hoyg tavaly azért dobogóra állhattunk - akkor sem miattam. Ez megrengetett alapjaiban, de még bízzunk bennem, hogy csak szarul futok és keveset, nem pedig hogy egyáltalán nem. Vannak itt opciók.  (Az élet majd eldönti, mit kell tenned, eléd hozza a válaszutakat. Minden okkal történik, s minden csak előrevisz.)

A következő a Panorámafutás, azon mindenképpen résztveszek, de itt meg a táv vált kétségessé. Én nem vagyok sportember, soha nem mozogtam, van tehát ez a 40+ év töttyedtség kontra az elmúlt (mondjuk) 1 év mozgásgazdag életmód, én úgy képzelem, ez a magas Déva vára esete, amit felépítek estére, reggelre leomlik, vagyis el tudom képzelni, hogy ezalatt a pár hét alatt elvesztem a hamvasságom frissességem. De elveszítem az erőnlétem, az állóképességem, a nehezen felépített izmaim, a tempóm, a távom és ha így megy, az életkedvem is.
(A félelem az, ami gátol, nem a körülményeid. Engedj a szíved köré tekert csomón.)

Nagyon nehéz ez a baleset téma. Egyrészt van a fizikai szembesülés, hogy ugyan a vállam már 75 %-os, a térdem meg 50, a kezem azonban csak 20, és ez frusztrál rendesen, mégis, mire várnak? már egy hetet kaptak - másrészt van egy mentális része is ennek, az azzal való megbirkózás, ahogyan szépen engedem el a lufijaimat. Az égbolt már szép, színes, csak a kezem lett közben üres.

És ide most nem írhatnék újabb, saját kútfőből álbölcsességet, de azért alapjaiban mégis inkább Sanyi bácsi mellé teszem a voksom, ugyebár.

Csak muszáj volt valamin kitöltenem a (mai) dühöm.


* Weöres Sándor: Álom a vándorlásról

 

3 megjegyzés :

  1. Én meg csak annyit mondanék Zazikám, hogy most nagyon megölelgetnélek (csak finoman puhán, hogy ne fájjon az a gyógyító szándékú szeretet-ölelés)...
    Átéreztem minden sorod...!
    Bár ezt biztos sokan mondták már, hogy gyógyulj meg mihamarabb, de őszintén és szívből kívánom, hogy fájdalommentes nyarad legyen a továbbiakban... és minél hamarabb...!

    Viszont biztasson a tudat, hogy a zárójeles, dőlt betűs részek már irgalmatlanul jól mennek... :)

    VálaszTörlés

szeretem, ha van visszajelzés ;)