2014. szeptember 29., hétfő

annyira mar meg, amennyire akarom *

(short version: lefutottam PB-vel! long version: lásd lentebb)

Minden fejben dől el. 
El is döntöttem, hogy ez nekem nem fog menni. Nem tudom lefutni a 10,5 km-t, nem tudok felfutni a Bazilikához, hiába lesz ez az éves célversenyem, hiába határoztuk meg, hogy 7,30-as idővel menni fog, tuti, hogy nem. És nem.

Teljesen szétcsúsztam fejben az utolsó hétre, én aztán tudok pánikolni rendesen, volt ezen a felületen már néhány kétségbeesett poszt, de ez a verseny mindent vitt. Már hetekkel hamarabb eldöntöttem, hogy én ezt inkább mégsem, a Bazilika, a 10,5 km és én nem kerülünk egy platformra idén. Álmodtam róla, meg nem aludtam, meg nem ettem, meg nem ittam, meg 625-ször jártam be fejben a terepet, meg közben kétszer lefutottam a távot is, de nem bírt kizökkenteni semmi ebből a negatív spirálból, hogy ez nekem nem megy, hagyjuk - szóval, igazán mindent, de mindet megtettem, hoyg fejben ne legyek rendben, el is dőlt, hogy a Paradicsom meghódítása kicsit még várat magára.

A Főnök azt mondta, hogy benne van a lábamban, felkészültem, no para, a barátaim azt mondták, hoyg egész évben erre készültem, a férjem azt mondta, hogy max. sétálok párszor - én meg hallottam, hogy mit mondanak, értettem is, de nem bírt továbbjutni a fülemen, igaz, az közös érdemük, hoyg mégis beneveztem. Nem előre, dehogyis, a helyszínen. Könnyezve. Kínos nekem erről beszélni, na. Csak ezért említem, hoyg érezhető legyen, fejben milyen összeszedett voltam, eklatáns példa.

Sok jóbarátom, ismerősöm, futótársam, egyesületi tagtársam volt jelen és baromi sokan biztattak és drukkoltak nekem, ezt még ma sem tudom feldolgozni. Eljött négy barátom, ketten félmaratont futottak (Zoli, Zsolti), a másik kettő szurkolni jött miattunk (Rita, Kriszta), több mindent megéltünk már együtt, jót is, rosszat is, nagyon sok erőt adott, hogy ott voltak... Ott voltak a nagyon jó futópajtikáim, Nitro, Timi, Szilvi, Marcsi, másikSzilvi. Egyre nehezebbé válik a felsorolás, sokan ismernek, sokakat ismerek. Ott volt a Főnök, megszorította a vállam, de ott voltak a Futóműves társaim (nehezebb felsorolni, az élen azért vannak páran, Ági, Mónika, Erika, Andi, Évi), szervezkedtek veszettül, de volt idejük lelket önteni belém még a rajt előtt is.
Zoltánt elküldtem bringázni, megbeszéltük, hoyg  8 percesekkel fogom csak futni az egészet, mikorra érjen vissza Dobogókőről. Lehet, hoyg nem hitt nekem, mert ott volt a befutónál.

A lényeg az, hogy nem tudtam jól bemelegíteni, legalábbis nem annyit, mint szoktam, 150-szer mentem el pisilni, 125-ször gondoltam, hogy ezt most hogy...? Mindegy is, egyszercsak elrajtoltunk, mentem a tömeggel, bekapcsoltam a zenét, elindítottam a runkeeper-t, nem rohantam, mert tudtam, hoyg nekem az első 5 km meghalás, majd jön a váltás. Na most ehhez képest az első km tempója 6,45 lett, nem éreztem, hogy én ily gyorsan haladok, csak azt láttam, hogy oké, elfoglaltam a szokásos pozícióm, halálutolsó vagyok, 500 méternél már a bringás kísérő volt csak mögöttem, az előttem futó fenekét már csak apró pöttyként érzékeltem a távolban, király, most már a helyemen vagyok, már csak futni kell. Tényleg így volt. Nekem soha nem kell tülekednem, hogy legyen helyem, körülöttem légüres tér van, én mehetek a saját tempómban, de azért ezen röhögök, hogy banyek, 6,45! és már senki nincs körülöttem, hát hol nevelkedtek ezek az emberek?


Volt egy tök jó térkép, hogy mégis merre futunk, ezt én itthon memorizáltam, tartottam az eltévedéstől, volt már rá precedens, nem is egy, ugyebár. Esélyem sem volt erre, önkéntes diákok álltak minden lehetséges kanyarnál, integettek, mutatták az utat és biztattak, mondom, utolsó helyen voltam ekkor még :)
Azt tudtam, hogy a környezet nagyon szép lesz, azt viszont, hoyg tudom-e élvezni ezt, azt nem tudtam, úgy sejtettem, hogy neeem. Nem állítom az ellenkezőjét, de azt igen, hoyg voltak szakaszok, amelyek a felszínnél továbbjutottak, ilyen volt a szigeten futás és ilyen volt a Bazilikához felfutás.  A szigeten gesztenyefák alatt futottunk, félárnyékban, mellettünk a Duna, gyönyörű a túlpart, a Kis-Duna sétány a hatalmas platánokkal, el tudtam magam képzelni ott egy hétközbeni, csendes, magányos futáson, jó lenne megszervezni.
Nagyjából 2,5 km volt ekkor, jött a kis híd, ott állt Rita és Kriszta és Ingi a kisfiával, nem tudtam, hoyg ideérnek vagy hogy idejönnek, meglepetés volt, éppen a Bazilika meghódítása előtt jártam, annyira jó volt hallani őket! Szemüveg nem volt rajtam, sokat belőlük nem láttam, de tudtam, hoyg Ingi kisfia ebben a pólóban várt:


A Bazilikát pedig megfutottam, meg én. Azt nem állíthatom, hoyg veszedelmes tempóval, ez majd látható lesz a km-eken, de nem álltam meg és nem sétáltam, lihegve, zihálva, de felvonszoltam magam. Az volt a trükk, hogy mindig csak pár métert néztem előre, hoyg azt még megcsinálom, jó, még a következő pár métert is és hopsz, fent voltam. Élőben azért nem volt ilyen egyszerű. Fent volt frissítőpont, egy pohár vizet magamra öntöttem, nálam ennyi a frissítés és ilyen. Így frissítek én.

Lefelé óvatosan mentem, egyrészt itt pihentem, másrészt vacak volt az út, az még csak hagyján, hogy macskaköves, de hiányos, szemüveg meg nem volt rajtam, óvatoskodtam. Lent még kifutottunk a bringásúton 1,5- 2 km-t, majd vissza és már ott is voltam megint a hídnál, Rita beordított valami olyasmit, hogy kurvajól futok, ezt utólag megkérdeztem, hoyg tényleg jól hallottam-e. Igen.

Innentől már a sziget volt, s menetközben lehagytam két futót, én! lehagytam! két! futót!, félelmetes a fejlődésem. Eljött az idő, amikor nemcsak én nézem mások fenekét.
A szigeten történt meg az, hogy Kiss Tibi a fülembe énekelte, hogy "annyira mar meg, amennyire akarom" és ha nem is hosszan (elvégre éppen küzdésben voltam, ne felejtsük el), de eszembe jutott Murakami Haruki sokat idézett mondata, mely rímel a Quimby szövegére: "A fájdalom szükségszerű, ám szenvedni nem kötelező." * , melyet így folytat: "Ha például futás közben úgy érezzük, hogy "jaj, ez nagyon kemény, nem bírom tovább", abból a "nagyon kemény"  elkerülhetetlen tény, de a "bírom vagy nem bírom" rész mindenképpen magának a futónak a döntésére van bízva."

Ezt én még soha nem éltem át, nem is értettem,  hogy hoyg van ez, de most átéltem, s szerintem innentől joggal használhatom, akár élesben is. Mert azért már fájt, valljuk be, éreztem a lábaimban a távot és a tempót is, viszont szenvedésről nem beszélhetek. Pontosan tudom, milyen futás közben szenvedni (eh), ez nem az volt.
Mire ezt végigfuttattam magam, elértem az aszfaltot, onnan pedig már csak 1 km volt hátra. Jólesett az aszfalthoz szokott lábaimnak a sima út, ezen majd télen jó lenne dolgozni, úgy értem, terepfutás.


Az utolsó előtti kanyarnál dobosok adták a ritmust, baromi jó volt, úgy éreztem, nem létezik, hogy ne fussak be, majd a téren várt a Főnök és Ági és Erika és igazából fogalmam sincs, hogy még ki, mert én aztán nem láttam őket, annyit láttam, hogy amikor ráfordultam a térre, akkor Gábor a magasba emelte a kezét és ez meg annyira jólesett, hallottam, hoyg nagyon tapsolnak és örülnek, de azért szerettem volna, ha tisztán látják ezt a dolgot és nem terveznek előre túl sokat, így két levegő között odakiabáltam Gábornak, hogy fú, ezt soha többet, majd megtettem még a térkört és végre befutottam a célba. Aztamindenit.

Kaptam ölelést és érmet is. Sokat. Úgy értem, sok ölelést ;)
 

Egyébként pedig 7,14-es átlagtempót mentem.


Életképek:

a férjem nagyon tekert, hogy visszaérjen a befutómra. természetesen őt sem láttam. szemüveget a bírónak futónak!


én akaszthattam Kriszta férjének nyakába az érmet. Zsolti az fm közben képes volt megállni és kérdezgetni, hoyg hogy vagyok, jól vagyok, minden rendben van-e. majdnem mondtam neki, hogy ember, te félmarcsit futsz, menjél..! csak ennyit nem jött ki egy szuszra


Zolinak is. mit tegyek, belejöttem ;)


eszik, iszik, jólmulat. úgy is mondhatnám, hogy  vizet prédikál és sört iszik.


Ennyit arról, hogy mindig  minden fejben dől el.


* egyébként buddhista közmondás

2014. szeptember 23., kedd

negyedmaraton

Mert ezt ma így kell mondani, negyedmaraton, végülis jogos, egyszerűbb kimondani, mint a 10,5 km-t, hát legyen, lépést tartok a trendekkel. Ha már a futókkal nem, ugye.

Tehát éves célverseny. Vasárnap lesz, igen, rinyabanya vagyok, meg hisztis, meg mondtak már mindenfélét, és el lehet hinni, hogy én is bővítem a repertoárt, nem kímélem magam.
Vacakul alszom egy ideje miatta, álmodom marhaságokat a Bazilikáról, nem konkrétan azt, hogy oda fel kell futni (pedig), hanem megfoghatatlan dolgokat, de stabil szereplő az álmaimban, újabban rohadt Bazilika  néven fut nálam, a verseny után a jelző lekopik. A másik opció, hogy stabilizálódik.

Tartok a távtól is, a 10,5 olyan misztikus, meg olyan sok is, nem nagyon értem, hoyg kerülök én egy mondatba ezzel a távval, legfeljebb önkéntesként, nem? Hogy én ennyit fussak, az mission impossible. Értem én és emlékszem is, hogy valamikor februárban ezt jól kitaláltuk, legyen az az éves cél, hoyg ősszel 7,30-as tempóval futok 10 km-t - állati jól hangzott, egy meleg szobában, vidáman, könnyen eldöntődött a dolog, hogy egyszer, majd, valamikor, egy messzi- messzi galaxisban én majd ilyet, könnyű volt beszélni róla, hát legyen.

Persze, futottam kétszer is 10 km-t, a Suhanjos 20-at nem sorolom ide, az valami módosult tudatállapotban történhetett, éjszaka is volt, tán igaz sem volt, na, de azon kívül is futottam kétszer 10 km-t egy héten belül, két teljesen más érzés volt. Az elsőnél nekiduráltam magam és egyben lefutottam, lett egy tök jó eredményem és még élveztem is, de lehet, hoyg szimplán arról volt szó, hogy sietnem kellett egy buszhoz. Mindenesetre aznap úgy éreztem, ide nekem az oroszlánt is, de a negyedmaratont minimum.


Aztán tegnap megint hosszabbat kellett futnom és őszintén, rendesen bemelegítettem, 2,17 m kocogás, éreztem is, hoyg oké, már minden mozog, nem nyöszörög semmi, már a katlanomban vagyok, indulhatok. Aztán 2 km-nél meg kellett állnom, nézelődtem 1-2 percig, miközben azon töprengtem, most hazasétáljak vagy próbáljam folytatni? Nem esett jól, s akkor még finoman fogalmaztam. 
Végül összeszedtem magam, folytattam és komolyan, az milyen módi, hogy 5 km-ig meg kell halni, húzódik, fáj, nem esik jól, nincs kedvem, de jó, oké, csinálom - majd az 5 km letelte után, mintegy varázsütésre megjön a kedvem, a tempóm és elkezdem élvezni az egészet? Ebből rendszert azért ne csináljunk.
Ráadásul papírom van róla, hoyg tényleg így történt, itt vannak a km-ek, határozott választóvonal húzódik az 5-6. km között. Az első 5 km szinte 8 percesekkel ment, de úgy, hogy azt éreztem, én most itt mindent beleadok, száguldoznom illene, ehhez képest a gps alig bírja érzékelni az elmozdulásom. És ne essek kétségbe, megy az nekem, aha.


A 6. km-től minden könnyebb, minden gyorsabb, onnantól már csak az a gond, hogy irtóra kell szedni a lábaimat, hoyg behozzam valahogy az elején elvesztegetett időt, nem lehetne azonos tempóban futni? Mondjuk, éppen 7,30-cal? Esetleg? Mi a frásznak elvesztegetni 5 km-t (5000 méter!)...


Na és a legszebb, hogy ebben nincs ám Bazilika, ez sík terep, az egyetlen kiemelt kategóriás rész a vasárnapi versenyes terep bokájának tizedéig érhet fel, szóval, ez az eredmény sem mérvadó. 

Jó, hát elengedtem a 7,30-as időt. Meg néhányszor már elengedtem a versenyt is, meggyőztem magam, hogy minek egy stresszforrás, nem dől össze a világ, ha mégsem megyek, különben is, lesz októberben is 10 km-es táv, ráadásul Bazilikamentes övezetben, jobb lesz az nekem, de (eddigre már felhúztam magam) különben is, ki az, aki megmondja, hová kell mennem és hová nem, csak én, majd én eldöntöm - és hát igen, negatív spirálba kerültem.
Még most (kedd) sem tudom, mi lesz vasárnap, mindenesetre futócuccban megyek, s vagy szurkolok vagy futok, az aznapra adagolt önbizalmam alapján döntöm el, nekivágok-e a távnak. Értem én, hogy kihívás, hogy meg kell próbálni, hogy bele lehet sétálni, hogy nem szakad le az ég, hogy másnap is felkel a Nap, hogy másnap is kapok reggeli kávét, hogy szeretni fognak a barátaim, sőt, azt is értem, amit én mondogatok magamnak, hogy nagyobb kudarc, ha meg sem próbálom, mintha nem sikerül, de azért nem szeretnék még egy Panorámafutást, valljuk be. Ja, arról még nem is írtam. Na, nem baj, ebből az egy mondatból is érezhető, hogy mennyire volt vállalható.

Bár, ha belegondolok, ma még azt is elfogadnám, hehe.



2014. szeptember 10., szerda

arról, hogy nem megy. és hogy de

Szentencia: minél többet mozogsz, annál kevesebb az időd. Rövidtávon legalábbis. Mert erre mondta a férjem, hoyg hosszútávra tekintve viszont egyre több, értsd, nő az élethossz.
Ezzel megmagyarázottnak vélem a kevesebb blogbejegyzést.

Elmondom, hol bringázom az utóbbi időben, s inkább bringázásról írok, semmint futásról, utóbbi valami katasztrófa, nem megy, nem esik jól, nem tudom lefutni, a hócipőm tele van magammal, erről majd, holnap(után) mesélek.

Az egész bringázás úgy kezdődött, hogy kellett valami keresztedzés a futás mellé, csak afféle kiegészítés, semmi komoly, néha egy kis tekerés és kész. Én nem vagyok bicajfan, az a férjem reszortja, fog a fene tekerni, hát az fáj. Én meg mindig is szerettem a gyengébb megoldás felé hajolni, ugye.  
Azt még csak-csak el tudtam volna képzelni, hogy lent Csongrádon, apósomnál, ahol a legnagyobb kiemelkedés a fekvőrendőr, az oké, ott még nekem is menne, bár legyünk észnél és húzzuk meg 20 km-nél a határt, 10 oda, 10 vissza, a kettő között esetleg valami halászcsárdás látogatás.
De itt? Az utcából nem tudok kimenni, hogy ne felfelé kelljen mennem, kegyetlen.

Az első bringázások valami rettenetesek voltak, a férjem régebbi bringája, nem méretem, férfinyereg, ilyen finomságok, mindegy, mondjuk azt, hogy összeszoktunk. A muszáj nagy úr.
Nagyjából a harmadik alkalommal törtem össze magam, remélem, egyszerre elintéztem mindent, nem lacafacáztam, mindenem ment a röntgen alá. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy ez mennyivel másabb, mint a futás.

Szerintem bringázáskor sokkal jobban ott kell lenni fejben. Futáskor kimegy az ember, teszi egyik lábát a másik után, halad így vagy úgy. Elbambul, zenét hallgat, tájat néz, beszélget másokkal *, akármi.
Bicajozáskor mindenre figyelni kell és folyamatosan. 
Figyelni kell a forgalmat, jó, hát lehet menni terepen is, de még nem tartok ott, forgalomban megyek, egyik utam sem pesti viszonyokat rejt magában, de azért itt is vannak pökhendi autósok.
Figyelni kell az útfelületet, kell ehhez hozzáfűznöm valamit?  Gödrök, kátyúk, lyukak, árkok, minden van. Abban a pillanatban, ahogy letérek a frissen felújított főútról, csökken az autók száma, s ezzel párhuzamosan romlik az út minősége. Határozottan veszélyes tud lenni. Ráadásul meg kellett szoknom, hogy bringázás közben 5 méterrel előbbre nézzek, mert ha az orrom elé figyelek, akkor mire észreveszem a gödröt, már az út szélén heverek.

Azért ez elég fárasztó. Viszont remekül pörgeti a kalóriát. Elfele. Jó, ehhez kellenek emelkedők, de abban itt nincs hiány. Van egy most már lassan megszokottnak nevezhető utam, ez 34 km, 19 emelkedő van benne, mit is mondhatnék. Emelkedőnek nevezem azt a domborulatot, amikor vissza kell váltanom, ezt azért tisztázzuk. :)

Errefelé járok:


Bajnáról indulva pontosan 10 km-t kell megtennem, hogy lekanyarodhassak a főútról, ezt mutatja is a térkép, itt menetrendszerűen érkezik egy kis megkönnyebbülés a forgalom jelentős csökkenése miatt, de semmi baj, a szint fenntartása érdekében az útfelület minősége jelentősen romlik. 
Valahol a 12. km körül van egy tó, ott pihenek egyet, nagyon szép, nagyon nyugodt, itt szoktam azt gondolni, hogy én itt elücsörgök és felhívom a férjem, hoyg majd jöjjön értem valamikor.

úgy érzem, tudnék itt gondolkodni az élet értelmén




Itt olyan kellemes állapotba kerülök, hogy eddig még mindig elfelejtettem, mi vár rám és útnak indulok. Pedig itt jön a java. Van egy olyan emelkedő, kettővel - hárommal a vége előtt (mármint ennyi emelkedővel), hogy 4-500 méter, eleinte alattomosan, lassan emelkedik, mindig csak annyira, hogy éppen belehalj, aztán a vége meg, mikor már azt hiszed, hogy most már bármelyik pillanatban el kell kapni a kicsúszni készülő tüdődet,  váratlanul rátesz egy lapáttal és csak az tart életben, hogy látod a végét. Valahol a távolban.

Na, és ez olyan, hogy már km-ekkel korábban arra gondolok, hogy nem baj, az lesz a 16. emelkedő, de azt már nem kell megmásznom, akár fel is tolhatom, nem gáz, átmentem egy csomón már, ezt már akár így is, szóval, így indulok neki és ez az engedékenységem, hogy nem muszáj, nem kötelező, csak ha akarom, na, ez mindig felvitt idáig. De ez az emelkedő, ahol azt érzem, hoyg mi a frásznak van rajtam sisak és kesztyű, berohadok, olyan melegem van benne, vizet facsarok a kormányból.

Viszont javuló tendenciát mutatok, az első alkalommal talán a 16 km / h-t sem értem el. Azonban az a helyzet, hoyg personal best-et csak és kizárólag Péntek Enikős torna utáni napon tudok menni, esetleg dombfutás utánin. A lényeg, hoyg nagyon fájjon.


Így bicajozom én.


* mármint vannak ilyenek, ilyen futók, én ugyan nem, de szoktam elszörnyedve olvasni


2014. szeptember 4., csütörtök

éljen a nyár

Az úgy volt, kérem szépen, hoyg augusztusban futottam 80 km-t, bringáztam 63 km-t, de még egyszer túráztam is 7 km-t. És híztam 3 kilót.
Mit is mondhatnék.

Ez olyan tragikus. Az embernek részévé válik a sport, a mozgás, csinálja a dolgát, szervezi a napjait, a heteit, korán kel, későn fekszik, szívesen megy, meg néha nem szívesen, de megy, és még örül is neki, meg átél magasságokat és mélységeket, ahoyg azt kell, meg néha megy a futás, máskor nem, szóval, olyan szépen belesimul ez az egész mozgás mint életforma az életébe, és akkor a rohadt ősellenség az arcába löki a megmásíthatatlan tényt.

Most mondhatnám, amit mondtam is már idejekorán, hogy a versenyek idején és annyira stresszes vagyok, hogy kénytelen vagyok némi kajával csillapítani az ilyenkor bennem élő sárkányt, az augusztus meg pont az a hónap volt, hoyg három verseny is volt, szóval, legalább hétfejű volt a sárkányom, de azért tudom, hogy ez kifogás.



Jó, nem vagyok mindig elszánt és karakán és céltudatos, de tényleg ezt érdemeltem? Három kilót? Vagy még örüljek is neki, hoyg csak három, ugye? 
Én sokáig azt hittem, nyáron könnyebb diétázni, egyébként is ezt adja be nekünk a sok megmondó magazin, hogy nyár, sok zöldség, sok gyümölcs - na, elmondom, hoyg van ez. Fagyi. Meg sárgadinnye. Meg nyaralás. Meg borozgatás, sörözgetés. Meg kukorica. Néha lángos. Esetleg mind zusammen.

Szóval, újrabootolás van. Imádom, amikor a szeptember elseje hétfőre esik, annak nagyon új élet szaga van, nem? Lezárul, újrakezdődik.
Fogok írni a Panorámafutásról is (meg egy csomó minden másról is), de elöljáróban annyit, hoyg miközben cipeltem a kis testem a 8 km-en, éreztem minden felszedett kilót, ott lifegtek rajtam, esküszöm. Ott fogadtam meg (de nem futás közben,ott csak éreztem), hogy ennek vége, le kell fogyni.
LE KELL FOGYNI.

Így aztán újrakezdtem a kalóriabázis töltögetését, mérek, számolok, főzök, eszem, rögzítem. 3 nap telt el, sokat nem mondhatok, talán azt, hoyg képes vagyok átrendezi az agyam a cél érdekében. Novemberben, Siófokon maratont futok párban valami furcsa konstellációban, addigra 5 kilótól meg kell szabadulni, több lehet, kevesebb nem, reményeim vannak.

A terv az, hogy napi 1500 kcal, mozgásos napokon lehet több (1800), heti 4 futás, 2 bringa és 2 egyéb, ez főleg súlyzós, vagy tornázós activity lesz. A mérleg meg rohadjon meg.

 Na jó, ha kevesebbet mutat, maradhat.