2014. november 30., vasárnap

megfontoltan haladók köre

Mivel mi élő, egyenesben még nem is láttunk spinningbicajt, nyilvánvaló, hogy első találkozásnak a 2 órás edzést választjuk. Az Ironman-re készülő B784-esekkel. Megy nekünk a lépésre lépésre.

Gondolom, úgy kezdődött az egész, hogy lett ez a Merida itt nekem, a tél elején, úgyismint a bicajosszezon végén, én meg nagyon szeretnék dolgozni vele, mert egyrészt tök jó keresztedzés, másrészt meg nem  nagyon megy nekem a bringázás, tehát gyakorolni kell, viszont nemcsak, hogy hideg van kint (ez nem futás, itt az ízületek rendesen megfázhatnak), hanem egyre többször nyálkásak, csúszósak az utak, így akkor nézzük meg közelebbről ezt a spinninget.
Annyira jól megnéztem, hoyg mindösszesen egyetlen fotót csináltam, előtte baromira izgultam (nem aludtam éjszaka, ez már beteges), utána meg ... utána meg nem tudtam, maradjunk annyiban.

ez itt a spinningbringa


Nem egyedül vagyok ilyen bátor, eljött velem a férjem, aki bezzeg aludt éjszaka, de az ő  bringáshátterével nekem is sikerült volna  -- és ott volt néhány futópajtim a Piroskákból*, ők is rutinosak, lenyomják a 3,5 órásat is, az még normális? Eh.

Azt a részt, hogy előző este István** felhívott és kedvesen mindent elmagyarázott, nem akarnám túlrészletezni, én ilyen macerás vagyok, szeretem tudni, hogy másnap, amikor egy új szituációba helyezem magam, mégis mi vár rám? Bemegyek, tudni fognak rólunk (ja, foglalni kellett, erősen kapósak Balu órái), hol fizetek, mit kapok, hova kell menni, melyik lesz az én bringám és ilyesmi. István meg nagyszerű sportember, minden értelemben, mindenben segített, átszerelt nekem egy pedált is, miközben én csak álltam és izgultam.

Na, most az az infó, hogy biztos erre az alkalomra akarunk-e menni első blikkre, mert most odaverős lesz, nem jutott el hozzánk, mert PiroskaRita megválaszolta helyettünk, öhöm.
Megpróbálom rövidre fogni, milyen is volt.

Az első 20 perc végén gondoltam azt, hogy na, ez szép volt, jó volt, elég volt, most kéne abbahagyni, még szép emlékekkel távozom. Hogy ebből még 1 óra 40 perc?? A gondolatból sejthető, hogy telt el a következő 40 perc, István szerint nem volt őszinte a mosolyom, bár én nem is emlékszem semmi mosolygásra, legfeljebb, ha vicsorogtam. Minden volt. Laza pörgetés, ellenállás növelése fokozatosan, nyeregből kiállás, a tököm tudja, mi, minden.
Az elején belecsaptam a lecsóba és ugye, itt én határozom meg, milyen meredek a hegy, na, én aztán jól feltekertem, azt hittem, sosem érek fel. Ekkor láttam először, hogy az orromról csöpög a víz.

Az első órát magamba fordultan éltem túl. Néha körbenéztem, ezek a B784-esek hogy tekertek... egy közös volt bennünk, hogy ők is izzadtak. Annyit bírtam mondani magamban, hogy a p..ba francba. És azt is csak néha.

A második órában viszont történt valami, valószínűleg több dolog is, a legfontosabb, hogy bemelegedtem, mit tegyek, nekem sok idő kell futáskor is ehhez, már szétizzadtam magam, már nem voltak merevek a lábaim, már beletörődtek, gondolom, hogy ez a szombati program. Másrészt rájöttem, hogyan kell kiállni a nyeregből (én ilyet még soha), hogyan kell állva ritmusban tekerni, és ekkora már sikerült megértenem a rendkívül bonyolult ellenállást szabályozó gomb használatát is. Tekerni kell és jobbra és sok fokozata van, ennyi.

Rájöttem (mert okos vagyok), hogy inni kell, igen, igen, ha kifelé jön, menjen befelé is. Kifelé pedig jött... Sokat elárul, ha azt mondom, hogy én, aki futáskor is izzadok, de 15 km alatt nem frissítek, most megittam közben és közvetlen utána (összesen) 9 dl-t.  Az "izzadtam, mint állat" új dimenziót nyert.


A második órában már jó volt. Azt nem mondhatom, hogy komfortos lett volna ugye, de már tudtam, hogy nagyjából mennyit kell egy tekeréskor állítani az ellenálláson, ha Balu azt mondta, hogy 5 perces lesz, és minden kiálláskor  és minden visszaüléskor is feljebb kell  tekerni, meg egyáltalán, már ki tudtam állni a nyeregből, félelmetesen fejlődőképes vagyok. Utóbbit remélem, mert messze még attól is, ahol majd szeretnék lenni, az ott tekerő többi ufóról meg nem is szólok. Mindig az jut eszembe az ilyen klasszisokról, hogy ezek mégis mit szívnak?  Mert kell nekem is.
Azért amikor az utolsó végtelen 6,5 perces, hegyre menős szakaszhoz értünk, eléggé vártam a(z) emelkedő  Depeche Mode szám végét. Jelzem, baromi jó számok voltak végig, minden kiálláskor állati jó ütemet adott a zene, jó válogatás volt, tetszett. Meg az egész 2 óra tetszett, kivéve az első órát, muhaha.

Ma reggelre viszont a következő meglepetések értek. Irgalmatlan izomláz van a combjaimban, nahát - de ez semmi, erre számítottam, oké.  Viszont a combjaim belső felén lila foltok lettek, főleg a bal oldalin, de a jobbon is. Nem fájnak, de rondák és nem értettük, hogy mitől? és miért? és mire fel?, végül arra jutottunk, hogy a kormány és a nyereg közötti távolságot nem jól lőttem be, közel volt a nyereg, s kiálláskor folyamatosan ütöttem őket a nyereggel, így jár az, aki bátortalan, hogy akár menetközben is állítson a pozíción, majd legközelebb már tudni fogja. Ezt még csak értem, viszont a bal térdem belső felén is vannak lila foltok, de még a bal vádlimon is. Valamit baromi rosszul csináltam, bár nem tudom, mit, mindenesetre elég jó, hogy Zoltán is velem volt, különben magyarázhatnám a bizonyítványom.
Btw. Ő bezzeg jól bírta. Neki bezzeg nincs izomláza. Neki bezzeg nem fáj rohadtul a feneke. Ő bezzeg nem kék - zöld. Sőt, egyszer még az is megtörtént, hogy egy lazább pörgetéskor (sík terepre értünk) odakiabált nekem, hogy : na, még nem is maradtál le... hahaha.

Nehogy ne vigyem magammal legközelebb.


* egyszer majd írok rólunk

** PiroskaIstván, aha



2014. november 19., szerda

teker és kacsingat*

Az egész a velencei túratriatlonnal kezdődött, ott kaphattam el valami kórt és hiába a gondos ápolás, a sok ellenszer, nem tágít mellőlem.
Annyira jól éreztem magam ott, remélem, sosem felejtem el azt a mámort, ami akkor kapott el, amikor futásra váltottam a túra során és egyszercsak felnéztem, láttam az egészet egyben és valami tényleg elképesztő érzés járt át. Ez közvetlenül az előtt lehetett, hoyg iszonyú nagyot estem, s összevertem (a változatosság kedvéért) a bal oldalamat.

A férjem ezer éve bringázik, én ezt jól viseltem, ki vagyok okítva spd-ről és karbonvázról, de nem bírt megérinteni ennek a varázsa, majd biztos fogok izzadni a melegben, miközben fáj a combizmom és rohadtul lihegek, aha. Különben is, elég nekem ez a futás, még sok is.
Jó hosszan terveztem keresztedzés gyanánt a bicajozás bevezetését, elméletben mindig jobb vagyok, végül egyszer csak kipróbáltam. Nem vált szerelemmé, de mozgással kapcsolatban nekem ez nem szokásom, ugyebár. Először is tényleg baromira fájt a combom (a combizmom, haha), rázott az út, a bringa a férjem régi bringája volt, s mivel ő magasabb, nyilván nem az én méretem volt, alig ért le a lábam, mindehhez pedig férfinyereg volt rajta, mit mondjak, volt már jobb élményem is.
Ráadásul tekerni kellett (nahát), ez pedig itt nem az Alföld, itt az utcából nem tudok úgy kimenni, hoyg ne emelkedjen az út, emelkedőn felmenni pedig .. pont olyan.


De azért megkedveltem, a bicajt is, meg ezt az egész activity-t is, többször írtam róla, hogy a Grand Slam is ment már. Ja, és ezzel történt meg, el ne felejtsem, a baleset, amikor is látvány alapján jobbnak ítélték mindenem megröntgenezni. A jobb tenyeremen azóta is ott a heg. Viszont két hét után újra felültem, úgy lehet ez, mint lovas balesetnél, minél előbb újra felszáll az ember, annál nagyobb eséllyel esik el újra rázódik vissza. Pipa.

Csak hát nem volt kényelmes, noch dazu nem aszfaltra termett, s bár utóbbin próbáltunk úgy segíteni, hogy mindenféle gumikat kipróbáltam (voltak is jó kísérletek), mégiscsak elkezdtem ácsingózni egy saját után. Ami az én méretem, ami női, s ami országúti. Nem is én, hanem a férjem, én megelégedtem volna egy női nyereggel is. Iszonyúan idegesített, hogy állandóan mutogatta, mit nézett ki nekem, üres zsebbel ki a fene akar drága bringákat nézegetni, miközben még  a nyeregre sem tellett.
Nekünk nagyon szoros a költségvetésünk, ebbe most nem megyek bele, a lényeg, hogy éppen  Balaton Maraton idején váratlanul kifizettek a férjemnek egy egy éve leadott számlát és ő meg azonnal vett nekem egy  bringát. Minden pénzét rám költötte, szó szerint. Kaptam egy Meridát.
Amikor majd joghurtot hoz tejszín helyett és semmit nem talál majd és mindent elfelejt, erre fogok gondolni. Vagyis holnap.

Merida Ride 100 Juliet






GYÖ - NYÖ - RŰ.
Fekete - türkiz - fehér színekben pompázik, gyönyörű a váz, szerintem nőies és karcsú (bezzeg én), karbonból van a villája, s bár nem mértem meg, de nincs 10 kiló, azt hiszem. Hihetetlen könnyű, a korábbi monti után meghökkentő, hoyg fél kézzel felemelem. Kaptam két kulacstartót, ezen nagyon nevettem, Zoltán nem adja fel, hogy egyszer megtanulok frissíteni.


A pedál okozott némi fejtörést, én eléggé tartok az spd-től, még akkor is, ha tudom, hogy visszafelé húzva is erőt tudok kifejteni vele, tehát praktikus, viszont nagyon észen kell lenni, hoyg ha esemény van, azonnal ki tudjam kapcsolni. Itt egy leírás róla. Én sima pedállal is pofára estem, ugye. Felmerült a klipszes pedál, de az még rosszabb, így a háznál lévő szakértő kitalálta, hogy vegyes pedál. 
Ez tényleg szuper, ma még használhatom sima cipővel is, de ha már nagyon összeszokunk Juliet-tel, s beesik még valami pénz, akkor csak egy spd cipő kell hozzá és én leszek az utak Fittipaldi-ja.

 ide kell majd bepattintani a speckó cipőt


de ma még ezt az oldalát használom. egy jó darabig.


Ma megsétáltattam, mentünk ketten közel 16 km-t, ez semmi, tudom, de egyrészt dologidő van, másrészt ez beállításpróba volt, mert ki kellett próbálni, hogy a nyereg magassága jó-e, hogy a kormány magassága és dőlésszöge megfelelő-e, hogy a váltókart kényelmesen elérem-e, meg ilyenek. Meg egyáltalán, ki kellett próbálni, nyilván.
A beállítások szerintem jók, a nyereg biztosan, a többit nem pontosan tudom, majd a sok - sok km alatt kiderül és változtatunk rajta, szerencsére Zoltán ért hozzá, én csak sorolom a kívánalmaimat. 

Az elsőt pedig nem felejtjük, ugye?


Nagyon klassz volt. Egészen más tekerni, mint a montit, ez aszfaltra született. Egy végtelenül rossz úton mentem, a Grand Slam hazafelé vezető 8 -8 km-ét tettem meg, na, ezt soha többet ezzel a bringával, más útvonalat kell keresnem. Tekertem és tök jól haladtam még ezen az úton is, könnyebb volt és gyorsabb, az emelkedőket is jobban bírtam (na jó, azért én is ott voltam ám,  csak erősödtem is az utóbbi időben, remélem), szédületes. Jó munkát jó szerszámmal, aha.
A hétvégén szeretnék többet menni vele, az lesz az igazi főpróba, jaj, roppant izgatott vagyok!

 Tervek? Tervek vannak, időben kiderül minden, most a nagy happiness, az van. 
A férjemet pedig megtartom.





2014. november 18., kedd

mire már azt hittük, hogy végre megérkeztünk, jön egy újabb kanyar*

Józan beszámolóra nagyon senki ne számítson, elragadott a hév. És nem enged.

Lefutottam, le én. Ez a távirati stílus, akit csak ez érdekel, már lapozhat is, mert ami mögötte van, az azért terjedelmesebb. Egyszerre szeretnék írni a csapatról (az én csapatom!), a futásaimról, a hangulatról, az időjárásról, a páromról, mások futásáról, Siófokról, a Balatonról, a szurkolókról, ismerősökről, s ha lehet, minden egyes aspektus kerüljön bele minden egyes mondatba.

tanulékony vagyok, már előre nézek. nehéz is megtalálni


Hogy ideges voltam-e már pénteken, arra azt a zsánerképet tudom felmutatni, hogy pakolgattam a ruhákat a táskába és mutattam Zoltánnak, hoyg tessék, most akkor öt bugyit is berakok, mert emlékszem, hogy Gardán már teljes harci díszben voltam, mikor visszarohantam átcserélni az alsóneműm (mert ugyan tele volt már rajt előtt, de azért nem úúgy), mert úgy éreztem, elviselhetetlen érzés, szóval, erre most én felkészülök, minden szabás és minta és szín lesz nálam  -  és erre rezignáltan azt válaszolta, hogy ő megmondja őszintén, egyáltalán nem bánja, hoyg most nem jön velem. Képes volt ezt mondani.

Olyan ideges voltam egyébként, hoyg a szombat délelőtti futás előtt hánytam egyet, de vasárnap pl. már nem, s ebben, úgy érzem, a közegnek volt szerepe, értsd: a csapatom. Nem bírok betelni a szóval. Rajtam kívül senki sem volt ideges, én nem tudom, miből készültek az ő idegeik, s miből a lábaik, nem idegesek és baromira futnak, vélek némi párhuzamot felfedezni a kettő között, de én az egyikkel** is beérném. Amikor már nagyon rettentően éreztem magam, akkor mindig kimentem bemelegíteni, ott elszorongtam szépen egymagamban.

Némiképp aggasztott a sok résztvevő, én szeretem, ha pár méteres sugarú körben senki nincs körülöttem, kicsit nagy az intimszférám átmérője, jó, tudom, minek megy az ilyen versenyre, viszont  a helyzetet azzal tudom oldani, hogy rögtön a mezőny végére kerülök. A legnagyobb félelmem egyébként nem az, hogy szar tempót futok, hanem, hogy le sem tudom futni. Hogy nem tudok megbirkózni a távval, kifog rajtam és bár tudom, hogy belesétálni ér, de én nem szeretnék, mert akkor nem tudok újra nekieredni és erősebb ellenfél a táv, simán legyűr. Ezen lehet változtatni? Vagy így maradok? Én leszek a darab statikus mellékszereplője?

a BSI kicsit megőrjített a rengeteg rajtszámával, meg azzal, hogy volt, amit külön kellett felvenni, zaklatott idegállapotban éppen erre vágytam. de Andi eljött velem :)

 

Szombat délelőtt volt az első 7035  méteres etap (hatodmaraton), én tényleg szedtem a lábam, de bennem volt az is, hogy délután még futni kell, szóval, ésszel, kispajtás, viszont PB-t mentem, én 7 perces tempó alatt a 7 km-t még soha. Nem mondom, hogy nem vártam a végét, jólesett letudni, volt némi megkönnyebbülés. Ért egy kis inzultus, ez ugye az az etap volt, amikor váltóban futottunk, s amikor ráfordultam a célhoz vezető egyenes szakaszra, a jobb oldalon futottam, de egy rendező rámordított, hogy a váltás bal oldalon van. Én hallottam, persze, hoyg hallottam, de még tök messze voltam, mentem tovább, megint ordított, akkor visszakiabáltam, hogy oké, hallom, erre utánam futott és csak meg nem rángatott, belekiabált az arcomba, hogy akkor meg miért nem megy balra? Itt azért még többszáz méterről beszéltünk, bőven volt időm és lehetőségem bemenni a váltózónába, azt hiszem, ez elég rosszulesett. Mindenesetre váltottunk. Ritával megöleltük egymást, aztán hajrá.
Kimentem az éppen nem futó ufóműveseimhez, akik kint álltak a Balaton partján és mindenkinek szurkoltak. Egészen pontosan úgy kell ezt mondanom, hoyg mindenkinek szurkoltunk. Elvégre én is ufóműves vagyok. Ím.




Abban biztos voltam, hogy mivel nekem alapesetben is sokat görcsöl a lábam (pedig szedek Mg-ot), meg hát az alapedzettségem sem a best ever, fájni fog mindenem délutánra, a másnapról meg ne is szóljunk, ugye, így némi pironkodással vallom be, hogy vettünk Mg ampullát és én bizony a délutáni és a vasárnapi futás előtt megittam egyet- egyet, nem is fájt  a lábam, bár nem tudom, ebben nem volt-e szerepe az Engizoli által belémdiktált (!) pálesznek. Így frissítek én. Soha nem iszom pálinkát, meg nagyjából semmit, és biztos úr, én tényleg nem akartam, de Zoli elég erőszakos volt, én meg gyenge, és a páromRita is ivott. Páleszbrigád.
Ettől viszont a hozott formámnál is erősebben izzadtam, már környezetszennyezési bírságot ér az ilyen, de lefutottam a délutáni 7 km-t is, méghozzá úgy, hogy egyszercsak azt vettem észre, hoyg már 4 km-nél járok. Tudatmódosítás vagy mifene, mert az egészen biztosan nem jöhetett belőlem, hoyg ez még jobban esett, mint a délelőtti futam.


Őszintén mondom, hoyg tántorogtam***, de diadalittasan. Még az az érzés is meglegyintett, hoyg talán le tudom futni a másnapi negyedmaratont is, sőt, este már odáig fajult a dolog, hogy beszélgettem másokkal, ne mondjam: jól éreztem magam,  ezt hozzák ki belőlem a futótársak, kit érdekel, hogy másnap futni kell, menni fog, miért ne menne, különben is, Judit meg váratlanul lefut egy félmarcsit, mert lesérült a társa és egyben letolja. Így kell ezt, hát na.

Na de reggel....  Engem speciel nem zavart, hogy esett az eső, mert kattogott az agyam a távon, hogy nem futottam 10 km-t két hete és (classic style) ezt le sem tudom futni, elvégre tegnap még a 7 is elég volt, különben pedig nyilvánvalóan fáradtabb voltam, ráadásul egész éjjel nyújtóztatni kellett a lábam, hogy ne görcsöljön és egyébként meg mitől ilyen fene nyugodt mindenki. Úgy értem, rajtam kívül.
 

Kimentem bemelegíteni, a parton (az eddigiekhez hasonlóan) összefutottam Petty Cicuk-kal, akit előző nap előbb szemüvegben, majd anélkül sem ismertem meg, pár mondatot mindig váltottunk, mondjuk, hoyg rituálé. A rajthoz beálláskor ideges voltam, be is soroltam magam az 5 perces tempót futókhoz, a körülöttem lévők alkatából vettem észre, hogy nem jó helyen vagyok,  elefánt a porcelánboltban. Megkerestem a halálzónát feketezónát, ott volt Mónika is, valamiért ez jólesett, pedig rajt előtt határozottan nem vagyok az a barátságos típus. Elindítottam a zeném, kérdezte is, hogy mi szól - az életben nincs már több móka, válaszoltam lakonikusan.

Nem gondolom, hoyg részleteznem kellene végig a 10,5 km-t, számomra a legfontosabb volt, hogy Mónikával együtt futottuk le, hol ő ment előttem 5 - 10  méterrel, hol én mentem előtte fogalmam sincs, mennyivel, én ettől egy picit tartottam, mert sosem tesz az nekem jót, ha másra figyelek, így aztán én csak mentem a saját tempómban, gondolom, ő is. Csak hát egy a tempónk. 
Rengetegen voltak az úton és nagyon sok ismerősöm kint volt, Koór Béci, Zsuzsi, DK-sok, az ufóművesek kijöttek és már a 3. km környékén is ott voltak, a befutónál pedig akkora őrjöngést csaptak, hogy  kicsit könnyeztem is.
Az első pár km nem esett annyira jól, nem volt gond, de (a bemelegítés ellenére) éreztem én az előző napi 14-et, viszont bíztam benne, hogy ez feloldódik, így is lett. A 8. km-nél elkezdtem kicsit vicsorogni, ott arra gondoltam, hogy mit jelent a maradék 2 km itthon (az 500 métert nem számoljuk, az nincs, ugye), hogy elfutok a szokásos útvonalamon a tábláig és vissza, nehogy már, hoyg ne tudjam megtenni. Érdekes, mert szokásom szerint (erre nem törekszem, ez így alakul) itt meghúztam picit****, az utolsókon mindig tudok még  rátenni egy (homokozó)lapátnyit, s lehetett még szufla is, mert ekkor elszáguldottak mellettünk az első félmaratoni távot futók (yep), s odakiabáltam Mónikának, hoyg ez nem a Deli Gergő volt? Igazából csak ellenőrizni akartam, neki van-e még szuflája. Volt.
Aztán meg befutottunk. És útnak indítottuk a váltótársunkat. És jól megöleltük egymást...

a futanet  szerint 6,59-es tempóm volt, tök mindegy, nekem ezt mérte a RK, korábban indítottam el. legalább 30 másodperccel, gondolom



Lefutottam. Érdekes, én azt hittem, ha a párom beér, akkor kapjuk meg egyszerre az érmet, de nekem már az én etapom után odaadták. Többször mondtam már idén, hogy várom az én érmem, az Ultrabalaton ritka szarul sikerült, ma már ki merem mondani, mert nem izgat, nem az én versenyem volt, hiába van érmem, nem érzem magaménak. A Panorámafutás szenvedőre sikeredett (az érzéseket tovább őrzöm magamban, mint a tempót). Az első, ahol azt éreztem, hogy az enyém, az az esztergomi 10,5-es volt, arra büszke tudok lenni. És erre most nagyon.... Nem spilázom ezt túl, majd lesz egy külön bejegyzés.


Az eső az én szakaszomon végig esett, a páromnál elállt, de engem egyáltalán nem zavart, őszintén mondom. Hideg nem volt, bár sokan futottak sapkában, kesztyűben, dzsekiben, mindenféle téli szerkóban, de ugye nekem van ez a belső hőháztartásom futás közben*****, a szigetelőrétegemről nem is szólva. Frissíteni  nem szoktam, azt most is kihagytam, s mivel jött fentről elég folyadék, most még magamra sem kellett önteni, a BSI velem olcsón megússza, cserében kiabálhat velem a rendező.

Rita befutójára már száraz ruhában mentem ki, a rajt közelében vártam és együtt futottunk be. Ready. 

Mit is mondjak még? Nem hittem el, hoyg meg tudom csinálni. 
Azt hiszem, az elég nagy áldás, hogy vannak, akik hisznek bennem. Hogy vannak, akik nem szűnnek meg bátorítani, pedig baromi unalmas lehet és még amikor azt mondják a paráimra, hogy bla-bla-bla, azzal is biztatnak. Hogy van, aki futtat engem :D. Hogy felkészít. Hogy idetolja az edzéstervet időről időre, amelyen én lesápadok, ő meg nevetgél. Hogy azt mondta a verseny végén, hogy elérhetem, amit akarok és határozzuk meg a jövő évi célt. Hogy olyan csapatom van, ahol az én eredményem is eredmény, ahol megölelnek és gratulálnak nekem. Előtte meg bátorítanak. Hogy kialakult egy tágabb kör, amelynek tagjai virtuálisan és élőben is drukkolnak és nyomon követnek. Hogy kiállnak az útra esőben és pacsiznak és kiabálják a nevem. Hogy van egy szűkebb futóbaráti köröm, akikkel átléptük a futótárs - barát határvonalat.

Hogy olyan férjem van, aki mindenben támogat. És palacsintát süt nekem. Nutellásat.

Nekem már csak futni kell, ugye?



** mármint nem egy lábbal

*** nem a pálesztől, ezt most hangsúlyozom

**** az érzés nyomon követhető  a tempón, tök érdekes

***** kizárólag futás közben


2014. november 13., csütörtök

anyám, én nem ilyen lovat akartam

Két nap múlva lesz az év utolsó versenye,  mondjam-e, hoyg kezdődő stresszben vagyok? Mondom. Stresszben vagyok.

Anyám, én nem ilyen lovat akartam. Legmerészebb álmaimban az volt, hogy félmarcsit futunk párban, már az is lelógott álmaim szövetén, de amikor nevezésre került a sor, Rita rábeszélt, hogy maraton és párban és két nap alatt. Megfigyeltem, hogy amikor hónapokkal korábban nevezünk valami versenyre, akkor könnyű elaltatni engem, távol van még, nem belátható, legyen. Na de ahogy  közeledik az idő, úgy szűkül a fenekem* tudatom, úgy válok egyre görcsösebbé és kezdek haragudni mindenkire, érzem az áldozatstátuszom erősödő mivoltát. 

Úgy lesz, hogy szombaton futunk délelőtt is 7 km-t, meg délután is 7 km-t, mert ennyire jók vagyunk, aha, aztán másnap, miután ebből a sokkból felébredtünk, még tolunk 10,5 km-t. Fejenként, úgy értem. A BSI -t azért elküldeném egy kis továbbképzésre, ez ugyanis barátok között is 49 km, a férjem szerint ez a Maraton De Luxe.

Nem akarok tovább nyöszörögni ezen, ezért megmondom, miért nem hagyom a fenébe az egészet. Egyrészt tényleg felkészültem rá, legalábbis megtettem mindent, amit Gábor írt nekem, futottam reggel, délben, este délelőtt és délután, meg futottam másnap is, meg intervall is volt, meg minden volt, 45 km jött össze csak a múlt hétre. Hát jó, 10 km-t mostanában nem futottam, tartok is tőle rendesen, de én teljesen bízom a Főnökben. Csak magamban nem, haha.

Másrészt pedig azt gondolom, hoyg legfeljebb nem sikerül. Öööö... nem konkrétan így gondolom, legalábbis nem ilyen nyílt, egyenes mondatként, hanem némi szorongással párosítva,  de még az is lehet, hogy csak szeretném ezt gondolni, vagy úgy gondolom, hoyg ezt kell(ene) gondolnom, de ha elég sokáig mondom, csak megértem, nem?  Tényleg így van, nem?


Ha nem sikerül, hát nem sikerül, de ha meg sem próbálom, az még rosszabb, nem? Jó, persze, itt jöhet a kérdés, hoyg mit nevezünk nem-sikernek, megmondom: ha belesétálok, ha nem futom végig, ha rosszul osztom be az erőm, ha megpusztulok, ha 7,30 fölötti időt megyek bármelyik távon is. Meg ilyenek. Ha eltévedek.

Ez a verseny több szempontból is mérföldkő nekem, egyrészt vannak ezek a távok (igen, fosok a 10,5-től, ez van), másrészt viszont háromszor kell futni a 2 nap alatt, tehát jól kell gazdálkodni azzal a  kis erővel, amivel perpill rendelkezem. Hogy nem futom el az elejét, amit talán úgy lenne helyes mondani, hogy nem futom el az elsőt, a francba. Nem szívesen gondolok bele, kicsit ideges is lettem, hoyg megláttam ezt a mondatot. Eddig úgy történt, hoyg egy eseményre felkészültem többé - kevésbé jól, ott megtettem tétjeimet és mehettem aludni. Nyújtottam, zuhanyoztam, de legfőképpen fellélegeztem. Most meg...  Egy kicsit nem is hiszem el, hogy erre én képes vagyok, de majd élesben kiderül.
Az azért elég jó, hogy nagyon barátságos szintidőket írt a BSI, ezért ezen speciel egyáltalán nem aggódom, ilyen is van, de némiképp aggaszt, hogy nem fogok-e eltévedni, tudom, hoyg hosszan futunk előre, majd bekanyarodunk (párszor) és hosszan vissza és el - té - veszt - he - tet - len, de láttunk már karón varjút. És megtalálom a váltózónát? Meg a párom?

A frissítés témakörét rövidre vágom: eddigi tapasztalataim alapján nem élek vele, s bár tudom, hogy ez így nem annyira jó, de most nincs kedvem még próbálkozni sem vele. Én csak végig akarom futni. Remélem, nem felejtem el, hogy ősz van és nem próbálkozom a folyadék külső alkalmazásával sem.

Beszereztem egy homlokpántot, ez az év felfedezése, egyrészt a fejem tetején távozhat a hő (és hő, az aztán van), másrészt a homlokom védi a széltől, harmadrészt végre a fülemben marad a füles (tudom, itt csak az egyiket szabad használni), negyedrészt a fejemre merőleges bal fülemet odatapasztja a helyére. Tiszta haszon. 

Mi is van még? 
Erőt, egészséget. 
Hehe.

* úgy értem, zabszem


2014. november 5., szerda

terepfutás

Volt az a poszt, amelyet így kezdtem: "az is biztos már, hoyg én nem leszek a terepfutas.hu oldal regisztrált felhasználója", amit úgy értettem (lefordítom), hogy terepen futni nagyon nehéz és nekem nem megy és biztos, hogy soha nem is fog menni.

Közben azért eltelt egy év (!), s azt kell mondjam, hogy a terepfutás nagyon klassz. Első alkalommal nem mertem ezt leírni, nem volt rossz, de ne legyünk elbizakodottak, várjunk a hirtelen kijelentésekkel, viszont azóta már több alkalommal is voltam és hát na. Csudajó.
Természetesen nekem nem megy, nem úgy megy, mert a talaj egyenetlen (elvégre terep, érteed), az én lábam a stabilitást szereti, értsd: aszfalt, sima, gördülékeny haladást akar, nem ezt a jobbra - balra dőlést. Persze, az is igaz, hogy a neten állati klassz fotókat látok terepfutás címen, erdőben futnak emberek sima erdei talajon, na igen, az elég jó. Elég jó lehet.
Szokott fájni tőle a vádlim, állítólag azért, mert új izmokat vetek be, s még szokatlan nekik,  hogy dolgozni kell, de majd ha megerősödnek, akkor beállnak szépen a csatasorba.

ez meg az enyém. és ettől még csak ilyenebb a későbbiekben


A terepfutás(om) úgy néz ki, hogy kifutok a világból faluból, végig az első kocorászások útvonalán - megjegyzem, még mindig meglepődöm, hoyg tovább jutok, mint akkor -, el a férjem szobráig (lásd lentebb), majd tovább, ki a szőlőkig, és fel a dombok közé.  Esküszöm. 


A legszebb rész az, amikor elérek a kultikus fűzfáig, ahonnan felkanyarodik az út a dombokhoz, ott már murva van, nyilván a vertikális haladást megkönnyebbítendő, de én semmi könnyebbséget nem érzek, úgy lihegek, zihálok, mint akit üldöznek. Baromi nehéz ez nekem, meg szoktam állni, meg belegyaloglok, szóval, dehogy egyhuzamban, a fenét, mindenesetre mindig megkérdezem magamtól, hogy komolyan ezt akartad? ezt akarod? - és még mindig igennel tudtam válaszolni, de ebben benne van az is, hoyg tudom, mi vár rám odafenn. Ilyesmik.




Elképesztő. Itt élek x éve és még nem voltam idefent a lábamon.
Egyszer már olyat is megcsináltam, hoyg feljöttem a nyeregig, az olyan 4 - 4,5 km, majd a túloldalon lefutottam a szomszéd falu határáig, s onnan hazafutottam, az azért egy Grand Slam-nek beillő kör, 10 km, az utolsó 3 aszfalton. De már láttam kis ösvényeket, az egyiket ki is próbáltam, vajon hová lyukadok ki. Nem oda, ahová gondoltam, de voltam valahol, hehe. 

Ami egészen biztos, hoyg terepfutócipő kell hozzá. Irtó nagy mázlim volt, mert egy nagyon kedves ismerősöm kínálta megvételre a cipőjét, talán, ha kétszer volt a lábán. Akkor még nem futottam terepen, nem is értettem, hoyg minek kell nekem, pénzünk sem volt, így nagyon bíztam benne, hogy kicsi lesz rám. És nem. Muszáj volt megvenni.



Aha, karmok vannak a talpán, nyilván van erre valami komoly terminus technicus. Iszonyú jó szolgálatot tesz a murvás úton lefelé..  Jól tartja a lábam, szerintem erősebben, mint a Brooks (annak más a feladata), a sarokrésznél is erősebb. Tök érdekes, hogy miközben állati kényelmes, a jobb sarkamon csinált már vízhólyagot (észre sem vettem, csak a cipő levételekor), ill. a nagylábujjam körmét... elszínezte. Hetek óta ilyen. Hosszú hetek óta.

lilára, ofkorsz, hogy menjen a cipőhöz


A terepfutócipőkról itt egy cikk, hátha valakit érdekel.

A terepfutás pedig pontosan az a fajta futás, ahol még én sem vagyok képes aggódni a tempómon, tökéletesen letojom, hogy haladok vagy éppen hogy nem haladok, szimpla élvezet és gyönyörűség, a RK szabin van ezeken a napokon, ide jutottam.


2014. november 3., hétfő

neked könnyű lehet*

Most, hoyg közeleg a Balaton Maraton, többször eszembe jutott, hoyg mégis mit szívhattam, amikor hagytam magam rábeszélni erre a furcsa konstellációban lévő párban a maratont két nap alatt versenyre, amit nem mellesleg Ritával futok és ez nem afféle kétes értelmű képes beszéd, tényleg ő is Rita, tényleg ő is fut, bár itt jegyezném meg, hogy ketten mégis a beavatatlanok számára érthetetlen Piroskák csapatnévvel bírunk (remélem, eddig mindenki bírt követni), de aztán Gábor olyan kemény edzéstervet rakott össze a múlt és a mostani hétre, hogy ha ezek után sem megy, akkor elmegyek sakkozni. Elmesélem, jó?

Úgy kezdődött, hogy négy alkalom, de ez már egy jó ideje bevett szokás, meg nem lepődöm, bár a történethez hozzátartozik, hogy itt van az e heti terv is, s maradjunk annyiban, hoyg felmerült bennem ez-az. Öt alkalom és akkor a részleteket még nem mondtam.
Én egyébként már nagyon várom a téli időszakot, nincs verseny, nincs csábító futótárs, nincs kényszerem, nincs rettegéssel tarkított érzés, hogy kipróbáljam magam, szóval, nincs semmi ilyesmi, hivatalosan is évadzáró futás, az, hoyg közben azért lesz még itt-ott, engem lázba nem hoz, én már csak a meleg teás kulacsomat szorongatva akarok futni a pusztámban jó hosszúakat és mindezt végtelen békességben.  Vannak vágyaim, aha.

Szóval, négy alkalom. Ránéztem és azt gondoltam, ez tuti nem fog menni, a vége pedig egészen biztosan nem, de mostanában ezt úgy hárítom el, hoyg nem gondolok arra, mi vár a héten rám, csak az aktuális futásra koncentrálok. Mert ilyen rettentően fejlődöm.

1. alkalom: 5 km laza futás. Még nem sikerült rájönnöm, mit takar a laza futás, szerintem azt, hogy hagyjam otthon a telefont a runkeeper-rel és csak fussak - ez még nem igazán megy, konkrétan egyáltalán nem, pedig biztosan lazább lenne, ha nem érdekelne a tempó. De én nem vagyok zen-futó, engem érdekel, szeretem tudni, hol tartok az adott távon belül, mennyi van még hátra, ennek alapján osztom be az erőm, és hát azt sem árt tudni, hogy most tényleg túl gyors vagyok, vagy már barom erős? Egyik sem, de éppen ezért kell képben lennem.
Jól van, abszolváltam. A végére begörcsölt a fenekem, de az, hoyg végre hűvös volt, mindent vitt. 
(+ 2,14 km bemelegítés**)



2. alkalom:  2 km bemelegítés + 2 x 3 km futás (közte 2 perc pihenő) + 1 km levezetés
Ez szép történet volt, senkit ne tévesszen meg a pihenő szó, nem rossz, nem rossz ... megállni. Mert amikor vége van a 2 percesnek (ami elég hamar megtörténik) és újra neki kell lódulni, az valami haláli (nekem), a lábaim éppen leállnak a munkával, már kezdik megszokni, hogy szünet van, s már majdnem azt hiszik, hogy vége, na, és akkor újra neki. A pulzus szépen helyreállt, hoyg aztán újra emelkedjen. Eh.
A végén a levezetés... hát az meg egy vicc, poroszkolás, esetleg (8,50-es "tempó"). Mondjuk, a javamra lehet írni, hogy én állva is tudok tempót produkálni , azért ez valami.


3. alkalom: 6- 8 km terepfutás
Ide jutottam. Terepfutás. Ez valami annyira más és új, hogy a héten írok róla egy külön posztot, most maradjunk annyiban, hogy 7 km lett a táv. Enyhe fejfájással indultam, ezt sikerült közepesre feltornásznom azzal, hogy sapka / homlokvédő nélkül kellett dacolnom a széllel, nem esett jól. Lehet, hoyg az előző két futás is benne volt még a lábamban, meg az előző napi torna is, mindenesetre tötymörögtem, ez van. Hozzáteszem, a terep jelentős része dombra fel-t jelent, erősen megkérdőjeleztem az edzettségem. De legalább láttam mindenféle erdei állatot.



4. alkalom: 5 km délelőtt és 5 km délután (+ a bemelegítések)
A legszebb történet. Ez, ugyebár, a BM miatt van, szokja a lábam a napi két megterhelést, egész héten nem is néztem az edzésterv utolsó napjára, mintha az nem is létezne. Egyrészt igényelt nem kevés gondolkodást, hogy oldjam meg, hogy ebéd is legyen, futás is, de még dolgozzam is, mindegy, megoldottam. Reggel 8-kor már kint voltam, elképesztő köd volt, gyönyörű. Picit viszont féltem, hogy az autósok mit szólnak hozzám, attól nem tartottam, hogy elütnek, de hogy idegesek lesznek és jól rámdudálnak, attól igen.
csodálatos


Nem tudom másképp mondani, valami eufóriában telt a reggeli edzés, minden klappolt. Végre hűvös volt, volt már homlokpántom, jól ment a bemelegítés és nagyon klassz volt a futás is, a vége volt nehéz, na de jó, ilyen tempónál már lehet is. Azt éreztem, hogy mozgok! fejlődöm! erős vagyok! élek! - és ettől valami őrült boldogság volt bennem, nem nagyon tudom megmagyarázni, szerintem belőttek. (6,51 perc / km)
Caspar David Friedrich bánhatja, hogy nem jött velem


a fentiek után bárdolatlanságnak tűnik megmutatni a tempót, de elég büszke vagyok rá, nem tagadom


Mindig alaposan nyújtok futás után, meg igazából annyira remek volt a délelőtti futás, hogy azt mondtam, ha 8 perces csendes kocorászássá szelídül a délutáni, azt sem bánom. Végülis nem fájt különösebben, éreztem azért, hogy van már a lábaimban, de ha így megy majd Siófokon is, szavam nem lesz rá. (7,10 perc / km)


Fantasztikus érzés volt, komolyan. Beletettem a múlt hétbe majdnem 38 km-t. Én. Az én lábaimmal. Meg bírtam csinálni egy olyan hetet, ami a legnehezebb volt eleddig...

Csak az a Balaton Maraton, csak azt feledhetném..!


* Republic

** fogok írni erről egy külön posztban