megfontoltan haladók köre

Mivel mi élő, egyenesben még nem is láttunk spinningbicajt, nyilvánvaló, hogy első találkozásnak a 2 órás edzést választjuk. Az Ironman-re készülő B784-esekkel. Megy nekünk a lépésre lépésre.

Gondolom, úgy kezdődött az egész, hogy lett ez a Merida itt nekem, a tél elején, úgyismint a bicajosszezon végén, én meg nagyon szeretnék dolgozni vele, mert egyrészt tök jó keresztedzés, másrészt meg nem  nagyon megy nekem a bringázás, tehát gyakorolni kell, viszont nemcsak, hogy hideg van kint (ez nem futás, itt az ízületek rendesen megfázhatnak), hanem egyre többször nyálkásak, csúszósak az utak, így akkor nézzük meg közelebbről ezt a spinninget.

Annyira jól megnéztem, hoyg mindösszesen egyetlen fotót csináltam, előtte baromira izgultam (nem aludtam éjszaka, ez már beteges), utána meg ... utána meg nem tudtam, maradjunk annyiban.

ez itt a spinningbringa

Nem egyedül vagyok ilyen bátor, eljött velem a férjem, aki bezzeg aludt éjszaka, de az ő  bringáshátterével nekem is sikerült volna  -- és ott volt néhány futópajtim a Piroskákból*, ők is rutinosak, lenyomják a 3,5 órásat is, az még normális? Eh.

Azt a részt, hogy előző este István** felhívott és kedvesen mindent elmagyarázott, nem akarnám túlrészletezni, én ilyen macerás vagyok, szeretem tudni, hogy másnap, amikor egy új szituációba helyezem magam, mégis mi vár rám? Bemegyek, tudni fognak rólunk (ja, foglalni kellett, erősen kapósak Balu órái), hol fizetek, mit kapok, hova kell menni, melyik lesz az én bringám és ilyesmi. István meg nagyszerű sportember, minden értelemben, mindenben segített, átszerelt nekem egy pedált is, miközben én csak álltam és izgultam.

Na, most az az infó, hogy biztos erre az alkalomra akarunk-e menni első blikkre, mert most odaverős lesz, nem jutott el hozzánk, mert PiroskaRita megválaszolta helyettünk, öhöm.

Megpróbálom rövidre fogni, milyen is volt.

Az első 20 perc végén gondoltam azt, hogy na, ez szép volt, jó volt, elég volt, most kéne abbahagyni, még szép emlékekkel távozom. Hogy ebből még 1 óra 40 perc?? A gondolatból sejthető, hogy telt el a következő 40 perc, István szerint nem volt őszinte a mosolyom, bár én nem is emlékszem semmi mosolygásra, legfeljebb, ha vicsorogtam. Minden volt. Laza pörgetés, ellenállás növelése fokozatosan, nyeregből kiállás, a tököm tudja, mi, minden.

Az elején belecsaptam a lecsóba és ugye, itt én határozom meg, milyen meredek a hegy, na, én aztán jól feltekertem, azt hittem, sosem érek fel. Ekkor láttam először, hogy az orromról csöpög a víz.

Az első órát magamba fordultan éltem túl. Néha körbenéztem, ezek a B784-esek hogy tekertek... egy közös volt bennünk, hogy ők is izzadtak. Annyit bírtam mondani magamban, hogy a p..ba francba. És azt is csak néha.

A második órában viszont történt valami, valószínűleg több dolog is, a legfontosabb, hogy bemelegedtem, mit tegyek, nekem sok idő kell futáskor is ehhez, már szétizzadtam magam, már nem voltak merevek a lábaim, már beletörődtek, gondolom, hogy ez a szombati program. Másrészt rájöttem, hogyan kell kiállni a nyeregből (én ilyet még soha), hogyan kell állva ritmusban tekerni, és ekkora már sikerült megértenem a rendkívül bonyolult ellenállást szabályozó gomb használatát is. Tekerni kell és jobbra és sok fokozata van, ennyi.

Rájöttem (mert okos vagyok), hogy inni kell, igen, igen, ha kifelé jön, menjen befelé is. Kifelé pedig jött... Sokat elárul, ha azt mondom, hogy én, aki futáskor is izzadok, de 15 km alatt nem frissítek, most megittam közben és közvetlen utána (összesen) 9 dl-t.  Az "izzadtam, mint állat" új dimenziót nyert.

A második órában már jó volt. Azt nem mondhatom, hogy komfortos lett volna ugye, de már tudtam, hogy nagyjából mennyit kell egy tekeréskor állítani az ellenálláson, ha Balu azt mondta, hogy 5 perces lesz, és minden kiálláskor  és minden visszaüléskor is feljebb kell  tekerni, meg egyáltalán, már ki tudtam állni a nyeregből, félelmetesen fejlődőképes vagyok. Utóbbit remélem, mert messze még attól is, ahol majd szeretnék lenni, az ott tekerő többi ufóról meg nem is szólok. Mindig az jut eszembe az ilyen klasszisokról, hogy ezek mégis mit szívnak?  Mert kell nekem is.

Azért amikor az utolsó végtelen 6,5 perces, hegyre menős szakaszhoz értünk, eléggé vártam a(z) emelkedő  Depeche Mode szám végét. Jelzem, baromi jó számok voltak végig, minden kiálláskor állati jó ütemet adott a zene, jó válogatás volt, tetszett. Meg az egész 2 óra tetszett, kivéve az első órát, muhaha.

Ma reggelre viszont a következő meglepetések értek. Irgalmatlan izomláz van a combjaimban, nahát - de ez semmi, erre számítottam, oké.  Viszont a combjaim belső felén lila foltok lettek, főleg a bal oldalin, de a jobbon is. Nem fájnak, de rondák és nem értettük, hogy mitől? és miért? és mire fel?, végül arra jutottunk, hogy a kormány és a nyereg közötti távolságot nem jól lőttem be, közel volt a nyereg, s kiálláskor folyamatosan ütöttem őket a nyereggel, így jár az, aki bátortalan, hogy akár menetközben is állítson a pozíción, majd legközelebb már tudni fogja. Ezt még csak értem, viszont a bal térdem belső felén is vannak lila foltok, de még a bal vádlimon is. Valamit baromi rosszul csináltam, bár nem tudom, mit, mindenesetre elég jó, hogy Zoltán is velem volt, különben magyarázhatnám a bizonyítványom.

Btw. Ő bezzeg jól bírta. Neki bezzeg nincs izomláza. Neki bezzeg nem fáj rohadtul a feneke. Ő bezzeg nem kék - zöld. Sőt, egyszer még az is megtörtént, hogy egy lazább pörgetéskor (sík terepre értünk) odakiabált nekem, hogy : na, még nem is maradtál le... hahaha.

Nehogy ne vigyem magammal legközelebb.

* egyszer majd írok rólunk

** PiroskaIstván, aha