2015. január 28., szerda

meg tudom magyarázni

Az Extrem Burgenland (legalábbis számomra) baromira nem arról szól, hogy lépjünk túl a komfortzónánkon. Az én komfortzónám egy elég szűkre szabott kis köröcske, nem sokkal a saját kiterjedésemen túl már ott is van, talán picit nagyobb csak az átmérője, mint az intimszférámnak. Valahányszor kimegyek terepre futni, rúgok egyet a falán, hadd táguljon. Amikor meg benevezek valami versenyre, akkor páncélököllel esek neki.

Az EB viszont egy teljesen más történet, teljesen más fiókban van, még inkább, hogy más polcon. Más teremben. Nem tudom, mi a frász vonz ebben engem, miközben a mission impossible talán a legtalálóbb kifejezés, de attól a pillanattól kezdve, hogy elémkerült, nem tudtam szabadulni tőle. Alig vártam a nevezést, alig várom az indulást.
Benne van minden, amit utálok. Hosszan baktatni (kéretik tempósan menni), hidegben! sötétben! télen! hóban! szélben! esőben! - ha elképzelem (és el...), megjelenik előttem három ember, akik dacolnak az elemekkel, a fáradtságukkal, az ólmos lábaikkal, a monotonitással, a rájuk boruló szürkülettel és a rohadt kilométerekkel -  ellenállhatatlan. Must have.


Gondolom én, hogy majd lesz sírás és fogcsikorgatás, meg csapkodás és egészen biztosan eljön  a fásultság is, de lesz ingerültség, anyázás, wtf, meg hogy rohadjon meg, aki kitalálta (én) és törjön el a kezem, ha én még egyszer erre nevezek. Olvasom az időjárásjelentéseket, röviden és tömören extrém időt ígérnek. Klassz. 

Ha fel kell fejtenem magamban és mindenképpen kell magyarázat, talán azt tudom mondani, hogy meg kell néha őrülni egy kicsit. Hogy nem elég a komfortzónáink feszegetése. Hogy kellenek teljesíthetetlen vágyak. Meg borzongás*. Kell, hoyg azt érezzem, elment az eszem**. Hogy még van  bennem valami a fiatalkoromból. Hogy van bennem még, ha nem is lángoló tűz, de forró hamu. Hogy ennyi évesen is. És igenis. Ahogy Murakami Haruki mondja: megvan még bennem az erő magamtól bevállalni valami rizikósat.

Természetesen ma éjszaka már nem aludtam, vert a szívem veszettül, holott ez nem is verseny. Jó, hát van egy szintidő,  24 óra / 120 km - de mi egészen biztosan nem tudunk végigmenni idén. Még nem konkretizáltuk a célokat (két nem különösebben aggódós társam van, hehe), szerintem 60 km a terv, 80 az álom. Ez nagyjából 2,5-szerese az eddigi leghosszabb túráimnak, ez milyen klassz már, nem? Majd amikor a  beígért "pofaszélnek" nekifeszülök, igyekszem erre gondolni.

Úgy gondolok erre, túl a fizikai valóságon (de én szeretek ezen túlra gondolni), tehát túl azon, hogy rohadt hideg lesz, esni fog a hó, átázik a cipőm, a zoknim, lefagy a lábam, a talpamon vízhólyagok lesznek, elmerevedik a vádlim és majd kocogni kell, hogy ritmust váltsak és felrázzam őket, meg amikor éhes leszek és szomjas, de hiába lesz nálam minden és hiába lesz frissítés, nem esik majd jól semmi, meg túl azon is, amikor már minden idegesít, hogy fúj, hoyg nem fúj, hogy sötét van, hoyg akármi, szóval túl ezeken van egy belső utazás is, egy belső megmérettetés is és na, hát az nagyon izgalmas lesz.

Egyrészt van bennem egy kíváncsiság, hogy amikor már pár órája baktat az ember, már elég sok mindent kitárgyalt a többiekkel, már elég jól átfagyott és nincs kedve beszélgetni és magára marad, akkor mire gondol? Nekem speciel elég sok átgondolnivalóm van mostanában és sokszor olvasom, hogy másoknak futás közben rendeződik az élete, de legalábbis összeáll a kép - nekem nem, én egyszerű ember vagyok, nekem nincsenek nagy gondolataim, inkább légüressé válok. Bár egyszer kitaláltam futás közben, mi legyen az ebéd, az igaz. 
Szóval, ez is érdekes lesz, hosszan magamban lenni, másrészt viszont szerintem izgalmas lesz a fáradtsággal párhuzamosan érkező gondolatok ... minősége. Hogy mikor gondolom azt, hoyg kész, itt a vége. Hogy nem megy tovább, nem bírok többet, elég volt. Hogy mi lesz az, ami mégis továbbvisz egy ilyen helyzetben? És mikor lesz az, amikor tényleg nem megy tovább? Hogy fogom megélni? Örülni fogok? Sopánkodni? Sírni? Vagy teljesen kimerülten nem gondolok én már semmit, csak hogy itt temessenek el? Jaj, hát ez is olyan izgalmas, most őszintén, nem? Lehet, hoyg a belső út nem 120 km lesz.

Jó, hát félek is, persze, de bizsergek is.




* borzongásban, fázásban nem lesz hiány

** mert mondani mondják, meg lehet nyugodni


2015. január 12., hétfő

time - management

Áh, nem úgy van az, hogy minden futásról, minden úszásról írok, vége a szép napoknak, több futás, mint futásról szóló írás.

Nekem ez a legnagyobb bajom mostanában, de komolyan, mások (ti?) hogy csinálják? Hogy lehet mindenre időt szakítani? Vagy ez csak 40 fölött van? Hogy minden felgyorsul? Elképesztő, odavagyok. Én tényleg rendes vagyok (vagy tényleg annak gondolom magam, nem ugyanaz, tudom), átgondolom, megtervezem, kitalálom, beírom, beosztom, semmi random jellegű tornamutatvány, itt, kérem, rend van.

Alapozás van, kmgyűjtés, rendben. Többször keveset, néha többet, de mindezt nyugodtan, semmi kapkodás, szeretem. Nem kell néznem az órát, csak futni kell halálnyugodtan, mindehhez (ideális esetben) - 5 fok van, egyedül vagyok, fülemben Agatha Christie, mire hazaérek, pár embert meggyilkolászom, mi kellhet még? 

Idő. 

Mert van a futás, de jó lenne a nappaliban téli álmát alvó bringát sem elfelejteni, mert tavasszal lesz sírás és fogcsikorgatás, meglátjátok, tehát időnként jó elmenni spinningre. Na most, hol van spinning, hova járnak a barátaim? Pesten. Hova járunk mi? Pestre.  

Idő. 

 lehet, hogy túl sok  prioritás az életemben? és lehet, hoyg ez ambivalencia? biztos is.




Kellene úszni is, mert vágyam támadt megtanulni úszni, mert nem igazán tudok. Mármint tudok, de csak mellben és háton, egyik sem kifejezetten haladós, ráadásul  érzem, hogy a gyerekkorban magamtól elsajátított úszástechnika hagy némi kívánnivalót maga után, magyarul, tekergek a vízben össze- vissza, csak röhögni tudok ezen, még örülhetek, ha nem a vízben tör rám a vihogás, hanem a parton. A múltkor kipróbáltam és 1 óra alatt úsztam le 1,5 km-t, hát hagyjuk is. Szóval, ezen csiszolni kellene, miközben a gyorsúszást meg profin megtanulni, mi kell hozzá (a pénzen kívül)?

Idő. 

Persze, tudom én. Egyrészt nekem könnyű, mert én magam osztom be az időm, ha délben  megyek futni, akkor délben megyek, ki gátol meg? Senki, igaz. De én szombaton és vasárnap is dolgozom, 7 / 7-ben vagyok, vagyunk és amit nem csinálok meg, azt más sem fogja, elhihetitek.*
Másrészt viszont azt is tudom, hogy nem kell ezt túllihegni, ha 40 évig nem mozogtam, nem sportoltam, akkor talán nem kellene egyszerre mindent, de miért is nem? Ha így érzem jól magam? Én tényleg úgy érzem, hogy ez nekem jó. Persze, továbbra is nyöszörgés van, meg izzadás, de megszerettem a nyöszörgést és az izzadást és baromi jó érzés, hogy amit három hónapja nem tudtam megcsinálni, azt most mégis, és állati szeretem, hogy a férjemmel szombaton fél 6-kor kelünk, hogy beérjünk Pestre spinningre, igen, igen, hősnek érzem magunkat, még inkább azt érzem, hogy teszünk valamit, amit csak magunkért teszünk és ez annyira jó. Már elég öregek vagyunk ahhoz (mármint ő. én még nem, ugye), hogy gondoljunk magunkra és csak azt az egyet sajnálom, hogy nem 10 évvel korábban támadt az az ötletem, hogy én igenis kipróbálom ezt a nyamvadt futást.

A frázisoktól nekem herótom van, tehát az, hogy arra van időnk, amire akarjuk, meg a hasonló bölcsességek - elmondanám, hogy decemberben (ami nála főszezon) akartam én többet futni, igenis akartam, csak hát.. meg kellett alkudni, hogy kialszom magam időnként, hogy mindent elvégzek, amit vállaltam, vagy elmegyek futni és letojok mindent és mindenkit. És ez már bőven azon túl volt, hogy mennyire felfrissít egy futás.

ez pl. milyen tök jól hangzik . utálom is. (jó, nem, tényleg nem)


Persze, azt én is tartom, hogy ha nagyon szeretnék valamit, ha az fontos, akkor előttem van, s ennek tudatában tervezem a hetet, de be kell látni, hogy képtelen lennék felkészülni egy triatlonra (5i50), mert  a jelenlegi és az elvárt erőnléti állapotom Makó és Jeruzsálem között feszülő ellentétét pár hónap alatt nem tudom legyűrni, ha belepusztulok sem. Nem megy. De azt hiszem, csak addig volt nehéz, míg ezt beláttam, azóta sokkal lazább vagyok, s igyekszem tréfával elütni a dolgot, ha mások az ellenkezőjéről akarnak meggyőzni. :)

Egy picit messze mentem a kezdeti felvetéstől, de olyan ez nekem, mint egy terápia, ha leírva látom, akkor hiszem el, akkor válik kimondottá, szeretem a szavakat látni magam előtt. Elkezdtem ott, hoyg nincs idő, hogy kevés az idő, hogy más hoyg csinálja, s ideértem, hogy nem lesz triatlon, felfejtettem, gratulálok magamnak. Rendben van ez így.

Kimondatott.



* mert nincs más, ugye :)