Az Extrem Burgenland (legalábbis számomra) baromira nem arról szól, hogy lépjünk túl a komfortzónánkon. Az én komfortzónám egy elég szűkre szabott kis köröcske, nem sokkal a saját kiterjedésemen túl már ott is van, talán picit nagyobb csak az átmérője, mint az intimszférámnak. Valahányszor kimegyek terepre futni, rúgok egyet a falán, hadd táguljon. Amikor meg benevezek valami versenyre, akkor páncélököllel esek neki.
Az EB viszont egy teljesen más történet, teljesen más fiókban van, még inkább, hogy más polcon. Más teremben. Nem tudom, mi a frász vonz ebben engem, miközben a mission impossible talán a legtalálóbb kifejezés, de attól a pillanattól kezdve, hogy elémkerült, nem tudtam szabadulni tőle. Alig vártam a nevezést, alig várom az indulást.
Benne van minden, amit utálok. Hosszan baktatni (kéretik tempósan menni), hidegben! sötétben! télen! hóban! szélben! esőben! - ha elképzelem (és el...), megjelenik előttem három ember, akik dacolnak az elemekkel, a fáradtságukkal, az ólmos lábaikkal, a monotonitással, a rájuk boruló szürkülettel és a rohadt kilométerekkel - ellenállhatatlan. Must have.
Gondolom én, hogy majd lesz sírás és fogcsikorgatás, meg csapkodás és egészen biztosan eljön a fásultság is, de lesz ingerültség, anyázás, wtf, meg hogy rohadjon meg, aki kitalálta (én) és törjön el a kezem, ha én még egyszer erre nevezek. Olvasom az időjárásjelentéseket, röviden és tömören extrém időt ígérnek. Klassz.
Ha fel kell fejtenem magamban és mindenképpen kell magyarázat, talán azt tudom mondani, hogy meg kell néha őrülni egy kicsit. Hogy nem elég a komfortzónáink feszegetése. Hogy kellenek teljesíthetetlen vágyak. Meg borzongás*. Kell, hoyg azt érezzem, elment az eszem**. Hogy még van bennem valami a fiatalkoromból. Hogy van bennem még, ha nem is lángoló tűz, de forró hamu. Hogy ennyi évesen is. És igenis. Ahogy Murakami Haruki mondja: megvan még bennem az erő magamtól bevállalni valami rizikósat.
Természetesen ma éjszaka már nem aludtam, vert a szívem veszettül, holott ez nem is verseny. Jó, hát van egy szintidő, 24 óra / 120 km - de mi egészen biztosan nem tudunk végigmenni idén. Még nem konkretizáltuk a célokat (két nem különösebben aggódós társam van, hehe), szerintem 60 km a terv, 80 az álom. Ez nagyjából 2,5-szerese az eddigi leghosszabb túráimnak, ez milyen klassz már, nem? Majd amikor a beígért "pofaszélnek" nekifeszülök, igyekszem erre gondolni.
Úgy gondolok erre, túl a fizikai valóságon (de én szeretek ezen túlra gondolni), tehát túl azon, hogy rohadt hideg lesz, esni fog a hó, átázik a cipőm, a zoknim, lefagy a lábam, a talpamon vízhólyagok lesznek, elmerevedik a vádlim és majd kocogni kell, hogy ritmust váltsak és felrázzam őket, meg amikor éhes leszek és szomjas, de hiába lesz nálam minden és hiába lesz frissítés, nem esik majd jól semmi, meg túl azon is, amikor már minden idegesít, hogy fúj, hoyg nem fúj, hogy sötét van, hoyg akármi, szóval túl ezeken van egy belső utazás is, egy belső megmérettetés is és na, hát az nagyon izgalmas lesz.
Egyrészt van bennem egy kíváncsiság, hogy amikor már pár órája baktat az ember, már elég sok mindent kitárgyalt a többiekkel, már elég jól átfagyott és nincs kedve beszélgetni és magára marad, akkor mire gondol? Nekem speciel elég sok átgondolnivalóm van mostanában és sokszor olvasom, hogy másoknak futás közben rendeződik az élete, de legalábbis összeáll a kép - nekem nem, én egyszerű ember vagyok, nekem nincsenek nagy gondolataim, inkább légüressé válok. Bár egyszer kitaláltam futás közben, mi legyen az ebéd, az igaz.
Szóval, ez is érdekes lesz, hosszan magamban lenni, másrészt viszont szerintem izgalmas lesz a fáradtsággal párhuzamosan érkező gondolatok ... minősége. Hogy mikor gondolom azt, hoyg kész, itt a vége. Hogy nem megy tovább, nem bírok többet, elég volt. Hogy mi lesz az, ami mégis továbbvisz egy ilyen helyzetben? És mikor lesz az, amikor tényleg nem megy tovább? Hogy fogom megélni? Örülni fogok? Sopánkodni? Sírni? Vagy teljesen kimerülten nem gondolok én már semmit, csak hogy itt temessenek el? Jaj, hát ez is olyan izgalmas, most őszintén, nem? Lehet, hoyg a belső út nem 120 km lesz.
Jó, hát félek is, persze, de bizsergek is.
* borzongásban, fázásban nem lesz hiány
** mert mondani mondják, meg lehet nyugodni